Otthont hozott a Jézuska

Az erdőlakók tisztelettel felelnek: mi bajunk lehetne? Elvannak vita nélkül, ha valakinek intézni való dolga akad, vigyáznak kunyhójára, bódéjára, sátrára, kinek mi jutott. Vöröskeresztes autó jár még ide. Ők nemcsak kérdezgetnek, a legszükségesebbeket hozzák is.

– Megérkeztünk! Itt élünk. Nem hittem, hogy valaha urasan, autóval jövünk – lelkesedik Csiklya Imre. A felhők mögött a telihold próbálkozik, de a sötétben orrunkig látni. Követjük vakon, a kerítéshez, kapuhoz ér. Onnan a házat is látni. Ház? Fabódé. Használt ajtókból, keretekből, deszkából sufninak épült. Öt négyzetméteresre saccolom. Esőtől, tűző napsütéstől azért véd. Hidegtől is jobbára. Elkélne ugyan a kályha is, de annak nem maradt hely. Víz, villany nincs, erdőben járunk. A „ház asszonya”, Garamvölgyi Jánosné Magdolna gyertyát gyújt. Már látni, hogy a két matrac mellé-fölé polcot tettek, azon tartják a tiszta ruhát. Nincs sok, három nejlonzacskóba mind beleférne. Van még egy többfunkciójú láda: tetején gyertya áll és ébresztőóra. Benne minden más értékük: evő- és tisztálkodóeszközök, cipők. Ennyi.

– Jó volt, szerettem itt. Boldogok voltunk, ugye? – mondja vagy inkább csak kérdi Magda. A félhomályban, mintha lakáscsere okán jöttünk volna, az arcunkat fürkészi. Nézi, tetszik-e, amit látunk. Szeretné, ha tetszene. Rend van és tisztaság. Kis átalakítással még ablakuk is lett. Kilátással a vasúti töltésre, de így is ablak az a világra. Valamit mond, de halk beszédű asszony, s néhány méterre tőlünk vonat jár. Kattog, zakatol, és még el se halkul egészen, újabb érkezik. Ők már észre se veszik. Megszokták, ha muszáj, az ember mindenhez alkalmazkodik.

Csiklya kőműves volt. Kohókemencéket épített. A kohó tönkrement, bezárt. Feketén falakat húzott. Vakolt, csempézett, mikor mire volt szükség. Később már bármilyen munkát elvállalt volna, de Miskolcon neki bármilyen munka se akadt. A neje, négy felnőtt gyereke se marasztalta. Vonatra szállt hát, feljött Pestre szerencsét próbálni. Nem hozott semmit. Nem volt semmije. Ha leltározna, sorra venné, mije lett, nyolc év alatt mire vitte, hamar végezne.

Nyolc éve annak is, hogy együtt él Magdával. Az asszony se unatkozott soha. Csak akasztott ember nem voltam még, viccelődik. Volt kocsmáros, meós, dada. Rámolt téglát, gumikat. Füvet nyírt, takarított. Jó volt neki mindenhol, de átok ül rajta. Rossz ómen ő, ahol dolgozott és betanult végre, a munkahely megszűnt. Volt szép háza is, de a fia belevágott a „motorbizniszbe”. Kölcsönt vett fel, és jelzálogot a házra. Befuccsolt. A házból menniük kellett. Anya, majd kereslek, búcsúzott a fiú. De nagy ország ez, és nagy város, esélytelen a találkozásuk. Kezdő hajléktalanként a Zalkán (Liget tér) csapódott Imréhez. Szerelem volt ez rögtön, mondja Magda, és a gyertyafényben is jól látni, hogy a mondatba belepirul.
– Csak egy éjszakára gondoltam. Tévedtem, nyolc év lett belőle. Esküvőt kérdi? Ahhoz el kellene válnom, de arra pénzem sosem lesz – árulja el Imre.

– Ne bánkódj, házasságból jutott nekem kettő. Rossz volt mindegyik. Próbálkozzak megint? Lehet, a leánykérésre is nemet mondanék – ugratja Magdolna, s cinkosan összemosolyognak. Őszintén, egyszerre nevetnek. Érezni, sokat átéltek így együtt. Jót és rosszat egyaránt.

– Imre tanította meg, hogy kell keménypapírt hajtogatni. Jó lecke ez, ha kőre, földre fekszik az ember, könnyű felfázni. Ment már rosszabbul, éltünk utcán, aluljáróban, villamosmegállóban, trafóházban, és bevackolva, bújva bokrok, tuják alatt – sorolja Magda.

– Mit tanultam tőle? Talán jobb ember lettem. A bort még megiszom, anélkül utcán nem létezik ember, de nem keresem a bajt. Nem vitázom. Nem kötekedem. Nem panaszkodom. Tanított tűrni és reménykedni – ezt mondja Imre, Magda rábólint, igazat szólt az embere.

A bódéra itt, az erdő mélyén két éve találtak. Pontosabban a tulajdonos, Vali bukkant rájuk. Egy bokor alatt összebújva, összefagyva aludtak, amikor szólt, náluk, a kiserdőben megürült a sufni. Ott meghúzhatják magukat. Hamar berendezkedtek. Lett matrac, pokróc, majd törött tükör, amit kint egy fára akasztottak, s ha indulnak, pillantást vethetnek magukra.

Korán fekszenek, korán kelnek. Ha nincs más, üveget, papírt, alumíniumdobozokat gyűjtenek. Kis pénzt így sikerül összehozni. Reggel kilencre érnek a Bihari úti melegedőbe. Zsíros kenyér a reggeli. Nem válogatósak, sose unják el. Itt mosakodnak, zuhanyoznak. Van, hogy ruhát is itt mosnak, megszáradnak, melegednek, de mennek is. Nem szeretnek bent lenni. Fordítva lett bekötve a hely: jó idő esetén kevesen vannak, akkor jó betérni. Ha hidegebbre fordul, sokan vannak, s akkor rossz, vitatkoznak, mit nézzenek a tévében. Sok a sérelem, kevés a türelem. Csak annyit maradnak itt, amíg muszáj, de ebédre visszajönnek. Mindent az étkezéshez igazítanak.

De Imre itt is borotválkozik. Borostásan nem mutatkozna, úgy tartja, munkára úgy ritkábban választanák. És fényesen bevált teóriája, 60 éves lesz februárban, többen mentek, mégis ő kellett. Hónapok óta bejelentett munkája van. Takarít. Hétre jár, háromig söpör, havi 47 ezret kap. A reggelijét, ebédjét Magda szerzi. Megélnek.

Akinek munkája van, mindene van, lehet, mondja Imre, mert most rámosolygott a szerencse: dolgozik, év végéig biztos állása van, ezért most szállóba költözhet Magdával. A helyet a Vöröskereszt szerezte, fél évig ők fizetik, utána majd Imréék, ezt vállalták is. Magda 60 elmúlt, nyugdíjra nem jogosult, de havi 27 ezer forintot azért ő is kap. Ennyit költhetnek. A szerződést ma „lepapírozták”, hétvégén már költöznek.

– Hihetetlen: saját szoba. Radiátor, villany! Vécé, fürdő, konyha a folyosón! Már láttuk, megmutatnánk, de tilos, a címét se árulhatjuk el. Nincs sok holmink. Kettőt-hármat fordulok a villamossal, és ott lesz minden. Imre? Á, az jobb, ha nem segít. Jegye nincs, fiatalos, mindig leszállítják az ellenőrök. Én meg? A koromnál idősebbnek néznek, szerencsére az ellenőrök csak köszönnek. Vasárnap már az új helyen ébredünk. Szép ajándék, ő hozta, hozzánk előbb megjött a Jézuska. Ígértek használt tévét is. Levest főzök meg tésztát, otthon eszünk, fekszünk az ágyban. Imre tévézik, én olvasok. Jó lesz, Imre?¬
– Jó! Nagyon jó! – feleli Csiklya. Csikket szed elő, rágyújt és a füstöt nézi. Már nem is itt jár, hanem a szállón: tévéznek, olvasnak, ameddig csak tetszik. Nagyobb ajándékot nem is kérne.