Bölcsőtől a sírig kísér

Hogy mit jelent Tárnoky Csaba fenti mondata? Azt, miképpen készül a hagyományosan öntött gyertya. Vagyis: a madzaggal összetekert kanócot felakasztja egy kör alakú faszerkezetre, ráönti az olvasztott paraffint egy csőrös-nyeles edényből, majd a műveletet megismétli körülbelül ötvenszer. Az így kapott gyertyatestet megsodorja, a vastagabb végét levágja, és kezdi elölről – a félkész termék másik végéről. Így készítette a gyertyákat már az üknagyapja és pontosan így teszi ő is napjainkban – a család bólyi műhelyében, ahol a mesterség apáról fiúra száll, immár százharminc éve. S ahol most dobozt vesz elő: benne kezek, lábak, szívek, szemek, tüdők, anyaméhek.

Ne lapozzanak tovább a gyengébb idegzetűek sem: a testrészek paraffinból készültek és úgy hívják őket, hogy offelek. S hogy mit keresnek a gyertyaöntő műhelyében? Kultikus tárgyak, melyek elégetésétől valaha az emberek gyógyulást reméltek. Ha valakinek szívbaja volt, vett egy paraffinszívet és a vasárnapi mise előtt bedobta a tűzbe. Fogytak is szépen az offelek, egészen a hetvenes évek végéig. Mik voltak a legkelendőbbek? Amelyek a jószágokról, disznókról, tehenekről készültek… S hogy valóban hatékony volt-e a módszer? Elég a gyertyaöntő nagyapjára, Lajos bácsira néznem: mikor érkeztem, a lehullott leveleket sepregette, most pedig fehér kötényben segédkezik a család mézeskalács-készítő műhelyében – kilencvenkét évesen. S olyan huncut-elégedetten, ahogyan csak ennyi idősen lehet, így szól:
– Én a templom előtt sosem égettem, de a gyertyaöntő műhelyben rengeteg offelt beolvasztottam életemben.

Elárul egy másik titkot is: rendszeresen fogyasztott márcot. Hogy azt eszik-e vagy isszák? Bizony, ezt ma már kevesen tudják. Csak a nagyon idős nénik kérdeznek rá néha egy-egy búcsún vagy vásáron, hogy tud-e adni abból a finom, fűszeres, mézes italból.

Csak egy baj van: ma már se márc, se régi fajta vásár. Míg azelőtt örültek, ha egy rendezvényen a mézeskalácsos gyertyaöntők megjelentek – most ők fizethetnek helypénzt érte. Van viszont pünkösdkor roma búcsú Mária¬gyűdön, arra készült ez a hatalmas gyertya is, ami előtt megállunk. Legalább egy méter ma¬gas és nyom vagy tíz kilót. Ennek ellenére nem mindig elég, időnként nagyobbra van szükség. Így aztán elég – napok alatt csonkig. Mert roma szokás szerint minden gyermekért gyújtanak egyet évente, ezzel vigyáznak az egészségükre. Ám fontos, hogy a gyertya akkora legyen, mint a gyermek. Előfordul hát, hogy a magasabb csemeték szülei egyszerre kettőt is kénytelenek venni. S akkor is ugyanez történik, ha felnőtt betegszik meg.

De mindez kevés ahhoz, hogy a gyertyaöntés eltartson egy családot. A versenyt a gyárakkal nem lehet tartani: míg a műhelyben legfeljebb ötszáz darab készülhet egy nap, addig a gyárban ötezer – óránként. Nem is ebből élnek, inkább a mézes sütemény készítéséből – régen a mézeskalácsos és gyertyaöntő mesterség összefonódott. Ma már alig maradtak, akik hagyományos gyertyakészítéssel foglalkoznak.

Tárnokyéknál a mesterség továbbszáll-e majd apáról fiúra? – kérdem, mire Csaba a fejét ingatja: ő más életet szánna mindkét gyermekének. Vajon a kilencvenkét éves nagypapa, ott a mézeskalácsüzemben serénykedve, ehhez mit szólna? Inkább nem faggatom. Válaszolnak helyette a sokat megélt eszközök, az öreg asztalka, az évszázados szekrény, az ükpapa keze nyomát is magán viselő szerszámok.