Leslie L. Lawrence: Erikában jobban bízom

Holdanyó fényes arca, Siva utolsó tánca, Omosi mama sípja, a fojtogatók hajója, a Suttogó árnyak öble – csupa olyan izgalmas rejtély, amelynek megfejtése megadatik Lőrincz L. László olvasóinak. Sok rajongója van, az eladott példányszámokat tekintve ő Magyarország legsikeresebb írója. A keleti történeteiről, illetve fantasztikus regényeiről ismert szerző harminc év írás és több mint hatvan kötet után még mindig új utakat keres.

Család-otthonDHN2013. 01. 19. szombat2013. 01. 19.

Kép: Lőrincz L László Leslie L Lawrence író kelet kutató bestseller regény 2013 01 07 Fotó: Kállai Márton

Leslie L. Lawrence: Erikában jobban bízom
Lőrincz L László Leslie L Lawrence író kelet kutató bestseller regény 2013 01 07 Fotó: Kállai Márton

– Ön az egyik olyan magyar szerző, akinek nagyjából minden háztartásban van legalább egy kötete!
– A nyolcvanas évek elején, amikor elkezdtem írni, akkor az, hogy valaki eljutott Nepálba, szinte hihetetlennek számított, hiszen még Bécsbe is alig lehetett kimenni. Szóval nagyon jó időben kezdtem el ezeket a történeteket írni, jó időben léptem be a piacra. Emellett a könyvek sikeréhez hozzájárult az is, hogy én ezzel a témával amúgy is foglalkoztam mint keletkutató, negyven éven át. Minden helyszínen, ahol a történeteim játszódnak, jártam, ismerem az ottani környezetet, az embereket, a szokásokat. Sokan mondják, hogy ha az én könyveimet olvassák, úgy érzik, mintha ők is jártak volna az adott helyen. Ez a hitelesség nagyon fontos, de a történetet meg is kell írni, méghozzá jól, különben olyan lesz a végeredmény, mint egy tankönyv. Az a cél, hogy bárki, aki a kezébe veszi a könyvet, ne tudja letenni.

– Érdekel, ön mit olvas kikapcsolódásként.
– Nagyon sok mindent. Most éppen Ulickaját; én abból a generációból származom, amelyik még szereti az orosz klasszikusokat is. Sok időt töltöttem a Szovjetunióban, eredetiben olvastam Tolsztojt, gyakran visszanyúlok ebbe a korszakba. A könnyedebb műfajokból Rejtő Jenőt nagyon szeretem, de az egyik legnagyobb kedvencem Karl May, tulajdonképpen miatta lettem író. Én nem klasszikus krimiket írok, ahol a hősök ülnek és gondolkodnak, mint például Poirot. Az enyémek állandóan mozognak, mint May útikalandjaiban. Nagyon sajnálom, hogy a May-kultusz nálunk megszakadt, már a mai középkorúak sem ismerik.

– A fiatalokról nem is beszélve. Igaz, mostanában inkább a vámpíros-zombis könyvek népszerűek.
– Ez még mindig a jobbik eset, mert legalább azokat olvassák – teljesen mindegy, hogy irodalmi szempontból hogyan értékeljük. És ha elolvassák ezeket, talán idővel mást is el fognak. Az utóbbi néhány évben vagy talán évtizedben rettentően lecsökkent az olvasók száma, ezt nemcsak én tapasztalom, hanem mindenki más is. Nem a televízió vagy az e-book viszi el a gyerekek elől a könyvet, hanem inkább a különböző internetes dolgok, a chat, a közösségi oldalak. Nekünk, íróknak meg kell próbálnunk úgy változtatni a könyvek tematikáján, hogy azokat is érdekeljék, akik addig nem olvastak. A legjobb példa erre a Harry Potter, amit még az is elolvasott, aki addig semmit. Aztán jöttek a vámpírkönyvek, most megint más a sláger, szóval mindig van egy olyan téma, ami megragadja az embereket. Ha az író-olvasó találkozókon, dedikálásokon azt hallom, hogy ezek az én regényeim, az óriási büszkeséggel tölt el.

– Az ön kalandos, látványos regényvilága filmre kívánkozik! Hogyhogy nem készült film bármelyik munkájából?
– Ennek több oka van: a könyvek nagy költségvetésű filmet igényelnének, nem lehet belőlük kamaradarabot csinálni három szereplővel, fekete-fehérben. Itthon nem is tudnák leforgatni őket, nem mintha nagyon jelentkezett volna valaki… Külföldről viszont érdeklődtek már többen is. A legviccesebb eset talán az volt, amikor egy csehszlovák cég keresett meg, hogy a Sindzse szeméből készítenének filmet. Mondtam nekik, hogy rendben, de ez nem lesz olcsó mulatság, eljutni a Himalájába. Erre ők csak annyit válaszoltak, hogy nem kell nekik a Himalája, itt a Tátra, jó lesz az is. De hát a Tátrában nincsenek buddhista kolostorok – próbálkoztam tovább. Majd építünk egyet – felelték –, fa van elég. Ez rendben van, de mi lesz a tibetiekkel? – kérdeztem, mire csak megvonták a vállukat: rengeteg a mongol hallgató az egyetemen, csak lébecolnak itt, hát majd most dolgozni is fognak. Mivel több érvem nem volt, hát érdeklődve vártam a végeredményt. Erre jött a rendszerváltás, felbomlott Csehszlovákia, és azóta se derült ki, épült-e a Tátrában kolostor. Nemrég viszont jelentkezett két amerikai cég, egyikük épp tavaly nyáron, hogy szívesen leforgatnák A gonosz és a fekete hercegnőt.

– Még mindig egy Erika írógépen ír?
– Igen, a könyveimet mindig írógépen írom. Használom a számítógépet is, de másra, mert a guta megütne, ha egyszer elveszne, amit írtam. Jobb az írógép, semmivel sem lassabb, és különben is, akkor sem tudok gyorsabban gondolkodni, ha háromszor olyan gyors a rendszer. A számítógép akkor jó, ha mondjuk, külföldön vagyok, és tartani szeretném a kapcsolatot az ismerőseimmel, családommal, vagy követni szeretném a történéseket.

– És még mindig sokat utazik?
– Igen, igyekszem. Bár ez nagyban függ az anyagiaktól, mivel önfinanszírozó vagyok, nincs semmiféle szponzorom, a könyvekből tartom el magam. Emellett ha az ember öregszik, akkor nehezebben visel el bizonyos körülményeket, mondjuk 16 óra egy repülőgépen. De az érdeklődés változatlanul megvan. Nagy kedvencem továbbra is Ázsia.

– Az írás mellett tudományos munkát is végez?
– Ma már nem. Ahhoz ugyanis ki kéne utazni, könyvtárakban ülni, terepre menni, erre nincs lehetőségem. Amikor mongol szakos voltam, akkor az MTA szponzorált minket. Voltak akadémiai cserék, Mongóliába viszont senki sem akart menni, hát kimentem én. Más világ volt, más körülmények, ma már ilyen nincs.

– Volt olyan műve, a Szeméttelep, amit bár több szocialista ország nyelvére is lefordítottak, végül betiltották, mert túl rendszerkritikusnak ítélték. Ma is kritikus?
– Nézze, nekem az alapproblémám akkor az volt, hogy egy diktatúrában éltünk. Az ember nem írhatta azt, amit szeretett volna, ha azt akarta, hogy megjelenjen a könyve. Ezt borzasztóan utáltam. Egyszer írtam egy Mongólia történetét, de bele kellett írni, hogy a „szocializmus győzelme” meg ilyenek. Megkötöttem a kompromisszumot, beleírtam, hogy éljen a Szovjetunió. Mások is így csinálták. De ma már nem dicsekszünk ezzel. Én akkor is csak annyit szerettem volna, hogy legyen egy olyan polgári, demokratikus állam, amiben vannak választások, és a szavazók döntik el, hogy mit akarnak. Most ez van, és nekem ez bőven elég, nem gondolkodom pártokban. Persze van, ami még így is felbosszant. De hol nincs? Ilyen a világ.

– Mivel üti el a szabadidejét?
– A foci, az fontos. Nagyon szeretem a meccseket, de egyre kevesebbet járok ki, mert elég rossz körülmények vannak. A magyar pályák meg a közönség állapota is elég szörnyű, úgyhogy a kijárással már leszámoltam, de azért a televízióban követem az eseményeket.

– Hiába kerestem, nem találtam sehol, melyik hazai csapatnak szurkol.
– Nem véletlenül, mert nem is szoktam megmondani, az a biztos. De a külföldieket elárulom: a spanyoloknál a Barca, az olaszoknál az Inter, az angoloknál az Arsenal, a németeknél meg a Dortmund. A fiam nagy Bayern-drukker, szoktunk is vitatkozni. Emellett pedig sok filmet nézek, és nagyjából igyekszem a világ kultúrájával szinkronban lenni.

Ezek is érdekelhetnek