Harminchét gyermek mamája!

Pici karján és lábán égési foltok. Nyugodtan fekszik Szűcs Sára ölében. Hagyja, hogy az asszony óvatosan a gyógylámpa elé tartsa sérült végtagjait. Egyszer csak ép kezével átöleli és megszólal: mama.

Pedig Szűcs Sára nem a mamája. Helyettes szülőként – vagy inkább nagyszülőként – vigyáz rá napközben a tolna megyei Kapospulán. Botond a harminchetedik „gyereke”, s nagyon úgy tűnik, az utolsó. Nem ő akarja abbahagyni, dehogy. Hisz - a fodrászaton kívül, ahova nyugdíjasként is bejár dolgozni - ők jelentik számára az életet. A gyerekek, akiket sok esetben megmentett attól, hogy állami gondozásba kerüljenek - s akik megmentették őt, mert lefoglalták, pezsgést, életet hoztak ebbe a szépen felújított házba, mikor arra a legnagyobb szüksége volt. Időnként talán túl sok pezsgést is – az elmúlt tizenkét év alatt ugyanis volt része mindenben: akadt, aki miatt házkutatást tartottak nála, másokat rabosításra kellett kísérnie. Mert a gyermekek – akiknek a szüleit helyettesíti – sokfélék: az ártatlan újszülöttől a rossz társaságba keveredett kamaszokig.

Az első fiú tizennégy évesen került hozzá, hetedik osztályba járt, hat tantárgyból bukásra állt. Végül mindenből sikeresen letette a pótvizsgát. Hogy találta meg vele a hangot? Nehezen – mivel kezdetben meg se szólalt.
- Aztán megnyílt: mikor a buszmegálló felé mentünk, leszakított egy virágot és nekem adta. Odabújt hozzám, mamának szólított – emlékszik vissza.

S hogy nem nehéz-e elengedni őket? Nem, mivel szinte mindegyik visszajár és benéz a fodrászüzletbe, ha arra visz az útja.
A legkisebb gyermeke két kilós volt, a kórházból egyenesen idehozta az édesanya, bekopogott az ablakon. S míg ő a picit pelenkázta és tápszerezte, az anyuka dogozott, hogy legyen pénze befűteni, mire a gyermekét este hazaviszi.

Miközben mindezt elmeséli, szinte észrevétlenül melegíti meg a húslevest és keveri be a palacsintatésztát. Botond a szobában játszik Lénával, Sára vérszerinti unokájával – épül a kockatorony, s vele a kisfiú személyisége is: itt tanult meg beszélni, járni, és enni - előtte csak szopni tudott. Másfél évesen került ide, tavaly márciusban, mikor az édesanyja a faluban sörözőt nyitott. Ebéd után mennek a fodrászüzletbe, s míg a mama dolgozik, addig Botond alszik és játszik. Aztán irány haza - amiből ezeknek a gyerekeknek kettő van... S az egyikben megkapják mindazt, amit a másikban nem feltétlenül: meleg ételt, fűtött házat és sok-sok törődést, odafigyelést. Jó itt nekik – látszik abból is, ahogy Botond most újra befészkeli magát a mama ölébe. De Sárának vajon miért jó mindez? Aligha azért a tizenötezer forintért, ami havonta nevelési díjként megilleti.
 

- Varázskezek ezek – simítja végig a kisfiú kis pracliját, aztán hozzáteszi - a gyerekek nagy gyógyhatással vannak a lélekre.
Márpedig erre tizenkét éve nagy szüksége volt: a férje elment, a lánya Németországban kapott munkát, s vitte magával az unokát. A ház hirtelen üres lett. Ekkor hozta húga a hirdetést, melyben helyettes szülőket kerestek. Elvégezte hát a tanfolyamot, majd belevágott.

– Hát miért éljen az ember, ha nem azért, hogy másokon segítsen? Kötögethetnénk a fotelban, de minek?
Példája úgy tűnik, ragadós: először fia csatlakozott hozzá, aki akkor csupán huszonhárom éves volt. Akadt olyan nyár, mikor kilenc gyerek lakott velük másfél hónapig. Nem lehetett elrettentő: nemsokára a húgából, a lányából és több vendégéből is helyettes szülő lett. S amennyire boldogan meséli élményeit, mennyi mindent adott és kapott az elmúlt tizenkét évben, annyira szomorúan fejezi be:

– Azt mondták, Botond az utolsó, több gyerekre ne számítsunk. Megszüntetik a helyettes szülői szolgálatot.

***

Miért? – tettük fel a kérdést Forrayné Csete Emíliának, a Kapaszkodó Alapszolgáltató Központ igazgatónőjének. Hisz a dombóvári térség országos szinten is egyedülálló eredményeket ért el a helyettes szülői hálózat kiépítése terén: huszonhét helyettes szülőt képeztek ki, s több mint kétszáz gyereken és családjaikon segítettek. E sikertörténet miatt jöttünk ide, nem azért, hogy valaminek a végét jelentsük be.

- Nem tudjuk, mi lesz a hálózat további sorsa – mondta az igazgatónő. - Szociális szakemberként jó dolognak tartom, de intézményvezetőként azt mondom, hogy nem tartozik a kötelező feladataink közé és látom, milyen szűkösek a pénzügyi keretek.

***

- Az én gyerekem hal most meg – mondta Megyeri Vilmos, a Helyettes Szülői Szakmai Egyesület elnöke. 1999-től 2011-ig ugyanis az ő feladata volt a dombóvár környéki hálózat kiépítse és működtetése.

- A több száz gyerekből, akik nálunk helyettes szülői segítségben részesültek, összesen nyolc került végül állami gondozásba. A helyettes szülők nélkül ez a szám a sokszorosa volna. Ez gyerekpárti rendszer, nagy szükség van rá: a meglévő lehetőségek közül ez szolgálja leginkább az ő érdekeiket.

Csakhogy a helyettes szülői hálózat a húszezer lélekszámot meghaladó településeken kötelező. Dombóvár lakossága pedig 19494 fő…