Árad a világosság

Mi is az eredete e szokásnak? A pogány germánok isteneik tiszteletére tavasszal nagy tüzeket raktak. Elégettek ezen mindent, ami a sötétséggel, a rosszal függött össze. Hiedelmük szerint ezáltal termékenyülhetett meg az életet adó természet. Majd jött Bonifác, a később szentté avatott térítő pap a VIII. században, s a tűzgyújtás szokását a húsvéti ünnepkör részévé tette. Mert mit is jelent valójában a kialvó tűz? – kérdezte Bonifác. Krisztus halálát. És az újra fellobbanó láng? Krisztus feltámadását. Így alakult ki a nagyszombati tűzszentelés szép szokása szerte az egyházban.

A kutatók egy része szerint a keresztény szokás Galliában, vagyis a mai Franciaországban már korábban is dívott. A galloktól terjedt el a húsvéti gyertya gyújtásának szokása, s azok megjelölése a kereszttel, az alfa és az ómega – a kezdetet és a véget jelentő – görög betűkkel. Sőt az ortodox keresztény hagyományok szerint Jeruzsálemben már a IV. században dívott a nagyszombati tűzszentelés szokása. S hogy még tovább lépjünk vissza az időben, ez a hagyomány pedig az ókori lámpagyújtás szertartására vezethető vissza. Ehhez képest Rómában, a nyugati kereszténység fővárosában csupán a XII. században terjedt el a tűzszentelés.

Akárhogy történt is, az bizonyos, hogy a szokás végigvonult a középkoron és napjainkban is él. Évszázadokkal ezelőtt a tüzet nagyszombat délután gyújtották a templom udvarán, majd a harangok jelezték: vége a böjtnek! De nemcsak a jót jelezte, hanem a hiedelmek szerint a rosszat, a szerencsétlenséget, a kedvezőtlen időjárást el is hárították vele. A tűzvész ellen pedig a legtanácsosabb volt hazavinni a parazsat és azzal begyújtani. Volt, ahol a szántóföldre is kivitték a szentelt tüzet, mert attól jó termést vártak, illetve azt, hogy a búza nem lesz üszkös. Máshol tettek a parázsból a baromfi itatójába is, hogy azok el ne pusztuljanak. Ismét más vidékeken pedig a jégverés, villámcsapás elhárulását remélték tőle. A nagyszombati tűzgyújtás része volt egyes vidékeken a Pilátus-égetés vagy a Júdás-égetés. Az utóbbinak azért kellett bűnhődnie, mert elárulta a mesterét, az előbbinek, mert keresztre ítélte. Mindkettőjüket egy-egy bábu jelképezte, amelyet előbb alaposan elnáspágoltak, majd tűzre vetettek. A szokás hasonlatos a téltemető, gonoszűző szokásokhoz, amit azonban a legtöbb vidéken a farsang végén tartottak. Bakonybélben a Pilátus-égető szokást a legények megtoldották a máglyarakással, ami mellett egész éjjel időztek. Ezzel emlékeztek arra, hogy amíg Jézust vallatták, a szolgák tűz mellett melegedtek.

A nagyszombati tűzszentelés gyertyagyújtássá szelídült szokása ma is elterjedt a keresztény világban. Jeruzsálemben a görög patriarcha imádkozása közben a Szentsír kápolnában lobban fel a láng, amelyet az egyházi méltóság átvesz és meggyújtja vele a bejáratnál lévő két gyertyát, majd harangzúgás és a tömeg éljenzése közepette megáldja azt. A közelállók ezekről gyújtják meg a sajátjukat és adják tovább a hátrébb állóknak, mígnem az egész tömeg részesül belőle. A megújulást jelképező láng eljut távolabbi ortodox keresztény országokba is, Athénba például külön repülőjárattal érkezik. Előbb a város templomaiba küldik szét, majd közúton, hajón Görögország minden szegletébe.

Az örök kettősség a húsvéti vigília liturgiájában is megfigyelhető. Egyrészt megszakad valami – kialszik a láng –, ugyanakkor a folytonosságra is szükség van. Ez a barka által lehetséges, amit már előző évben megszentelt a pap. Némely helyen efölött csiholják a tüzet, és a lángra kapott ág segítségével gyújtják meg a gyertyát.

Húsvét fényének ünnepe nálunk is megszokott része a katolikus liturgiának. Van, ahol az ősi szokás szerint nagyszombaton a templom előtt is tüzet gyújtanak, máshol a hívek húsvét vigíliáján, vagyis hajnalán gyülekeznek. A pap a koromsötét templomban meggyújtja a húsvéti gyertyát, amelyről a hívek a sajátjukhoz vesznek tüzet. Jelképezve ezzel, hogy Krisztus feltámadása oszlatja az éjszakai sötétséget. Íme, a világosság szétárad, minden megújul, örvendezzünk. Alleluja!