Gyarlók voltak, akárcsak mi

– Honnan jött az ötlet?
– Teljesen véletlenül. Épp keresgéltem a neten, mikor „szembejött” Radnóti Miklós és Gyarmati Fanni síelős képe. Jó volt rájuk nézni az 1935-ben készült felvételen – mindössze ennyit jegyeztem meg. Megdöbbentően sokan reagáltak rá, úgyhogy másnap feltettem egy fotót Kosztolányiékról is. Az első terjedelmesebb írás Jókai és Laborfalvy Róza kapcsolatáról szólt, majd sorban született a többi. Ez az egész pihentető játéknak indult, de a Facebook számlálója szerint rajtam kívül több mint 25 ezer embert szórakoztat.

– Honnan tud ennyit a szerelmi életükről?
– Nyilván aki egy-egy író munkásságát kutatja, annak nem mondok semmi újat a történeteimmel, de a többség számára igen. A pécsi egyetemen végeztem magyar–esztétika szakon, majd egy darabig tanársegédként költészettörténetet oktattam. Bár már 15 éve kommunikációs területen dolgozom, az irodalom – különösen a XIX. század második fele és a Nyugat korszaka – iránti szeretet és az ismereteim megmaradtak.

– Mennyi ezekben a sztorikban a tény és mennyi a szóbeszéd?
– Ez mind tény! Csakis olyan történetet adok közre, amelyet szakemberek feltártak, dokumentáltak már, fennmaradt levelek, naplók alapján. Legfeljebb ezek a részletek nem mentek át a köztudatba, merthogy nem illettek az „oktatási koncepcióba”.

– Miért kellett idealizált képet festeni nagyjainkról?!
– Volt, hogy a politika cenzúrázta egy-egy művész életrajzát propagandacélokból, de főként erkölcsjavító szándékkal vágták meg a valóságot. Olyan eset is akadt, ami csak jóval később, a kutatások során nyert értelmet: Diósy Ödön azért tűrte el, hogy felesége, Léda leplezetlenül Ady szeretője volt, mert ő maga a férfiakhoz vonzódott. Azért nincs erre konkrét utalás még a mindenről őszintén valló Léda-naplókban és az Ady-levelekben sem, mert akkoriban nem lehetett beszélni a melegekről. Nem a homoszexualitás volt tabu, hanem az arról való beszéd.

– Ön tehát most színes-szép mítoszokat rombol le…
– Nincs bennem romboló szándék, csak igaz történeteket mesélek érdekes emberekről. Vegyük Petőfi Sándor példáját! A költő életrajzát már a halála után 15-20 évvel tanították az iskolákban, és az oktatási célokat jól jellemezték a tantermek falán lógó képek: a segesvári csatatéren haldokló Petőfi a homokba írja a „hazám” szót vagy egyik kezében kardot szorongat, a másikkal az égre mutat. Nekem még azt is meg kellett tanulni, hány kilométert gyalogolt a pápai líceumig. Másfél évszázad alatt ezt a romantikus hősmítoszt verték a diákok fejébe Petőfiről. De miért ne tudhatnák meg a gyerekek róla, hogy már életében mennyire tudatosan építette fel magáról a „nép egyszerű fia” képet, miközben franciául olvasott a pesti polgári lakásában, és profiként harcolt a szerkesztőkkel a magasabb tiszteletdíjakért? Vagy mi értelme lenne eltitkolni, hogy már jegyben járt Szendrey Júliával, amikor megkérte egy debreceni színésznő, Prielle Kornélia kezét? A gyors menyegzőt csak azért nem lehetett megtartani, mert iratok híján egyetlen pap sem akarta összeadni őket. Petőfi hazautazott, hogy elintézze a papírokat, de otthon Júlia várta, aki elfeledtette vele debreceni menyasszonyát.

– Gondolja, hogy ez a szerelmi csiki-csuki közelebb hozhatja Petőfit az emberekhez?!
– Gondolja, hogy ezentúl a Szep¬tember végén kevésbé gyönyörű szerelmes vers lesz? Egyébként nagy kérdése az irodalomtörténetnek, hogy elegendő-e önmagában értelmezni egy művet, vagy szükséges hozzá ismerni a szerző életrajzát is. Szerintem az igazán nagy mű megáll akkor is, ha semmit sem tudok a szerzőjéről – bár az életrajz, a keletkezés körülményei néha nagyon sokat tehetnek hozzá. Legkésőbb középiskolás korban kiderül a fiatalokról, hogy egy életre megszeretik-e az olvasást. Vagyis óriási a pedagógusok felelőssége abban, hogy szerethetővé tegyék az irodalmat, idealizált ikonok, dögunalmas figurák helyett hús-vér írókat kell megismertetniük.

– Hát, nehéz megszeretni Csáth Gézát vagy Kassák Lajost annak ismeretében, milyen gyalázatos módon bántak a feleségeikkel…
– Ha e szerint ítélünk meg egy írót, és nem az alkotásai alapján, zsákutcába jutunk. Valóban, nem minden nagy író volt feltétlenül morálisan is nagy ember. Ahogyan mi sem vagyunk mind erkölcsi bajnokok. Ha egy diák azt látja, hogy a zsenik nem kultikus papírmasé-figurák, hanem ugyanolyan érzésekkel küzdöttek, mint ők vagy bárki más – nem tudtak választani két nő között, bénáztak a kapcsolataikban, csaltak, hazudtak, bizonytalanok, gyarlók és önzők voltak stb. –, remélhetőleg többet gondolkodik majd mindezen.

– És ettől olvasnak is majd a szerzőtől?
– Egy székelyudvarhelyi könyvtáros tavaly, amikor még csak az interneten lehetett olvasni a bejegyzéseimet, azt mesélte nekem, hogy másnap többen kérik annak a szerzőnek a könyveit, akiről előző nap írtam. Nincs bennem népnevelő szándék, de annak örülök, ha kedvet tudok csinálni az olvasáshoz.

– Kinek a története érintette meg leginkább?
– Talán Polcz Alaine-é. Mészöly Miklós sokszor félrelépett, az írónő tudott is ezekről, de soha nem olvasta el a leveleit, nem kutatott bizonyíték után. Erős kapocs fűzte össze őket. Viszont az írónő férje halála után összeszedte a fiókjában maradt szerelmes leveleket, megkereste az egykori szeretőket és beszélgetett velük. Hogy nekik is könnyebb legyen, így mondta.

– Van-e jogunk egyáltalán bekukucskálni mások hálószobájának kulcslyukán?
– Attól függ, mennyit mesélünk el az ott látottakból. Móricz Zsigmond például naplót vezetett, ez meg is jelent. Ebből az derül ki, hogy az író egyrészt hihetetlen érzékeny emberként pontosan ismerte a női lélek működését, másrészt elég szemét módon bánt a nőkkel. Arra is jó példa ő, hogy mennyire szűk a mezsgye a magánélet és az irodalom között: megírt egy történetet a naplójában, majd lemásolta azt egy szerelmes levélbe, később pedig átdolgozva megjelent egyik regényében is. Sőt, előfordult, hogy pontosan ugyanazt a szerelmes üzenetet küldte el két nőnek – és mindkét hódítás sikerült. Ha már naplóknál járunk: Széchenyi István leírja a sajátjában, hogy azért kezdett a magyar modernizáció felé fordulni, mert ezzel imponálni akart egy nőnek; akit végül meg is hódított ezzel. Ez egy jottányit sem von le a Lánchíd építésének vagy az Akadémia alapításának érdeméből.

– Roppant tanulságos, hogy a zseni férfiak közt is mintha minden a nők körül forogna…
– Ezt nem tudom megcáfolni. De nemcsak megcsalásokkal és szerelmi sokszögekkel szolgálhatok, hanem megható történetekkel is. Amikor Bibó István súlyos beteg felesége bekerült a kórházba, a férje arra kérte az orvosokat, hogy ő is befekhessen mellé. Így haláláig nem szakadtak el egymástól. Három héttel később Bibó is felesége után halt. Benedek Elek felesége, Fischer Mária csupán másfél nappal élte túl férjét: nem bírt nélküle élni, inkább megmérgezte magát. És azért a nőket sem kell mindig félteni! Közismert Karinthy Frigyes és Böhm Aranka viharos házassága, folytonos veszekedéseik és kibéküléseik. Minden a nyilvánosság előtt zajlott. A feltűnően szép és okos nőnek a férfiak nehezen tudtak ellenállni – és ő nem is akarta, hogy ellenálljanak neki. Lánykorában Ady, később a fiatal Déry Tibor is a szeretői közé tartozott. Amikor egyszer megkérdezték tőle, miért csap nagy patáliát a férje félrelépései miatt, miközben ő maga sem hűséges, így válaszolt: „Elég gyalázat, hogy tűri. Én nem tűröm.”