Évszázados boszorkányok

Kenyeres Jánosnénak 1713-ban tűzhalállal kellett meghalnia, miután „rábizonyíttatott”, hogy boszorkány. Két lányának – az akkor már menyecske korú Sophie-nak és a tizenkét éves Katának – azt üzente kivégzése előtt: „az Isten házát gyakorolja, a könyvet ne tágítsa, az Istent félje”. Búcsúszavait nem nehéz értelmezni: a lányok anyjuk mesterségével, a gyógyászattal ne foglalkozzanak, még a látszatát is kerüljék annak, hogy természetfeletti erőkkel paktálnak.

Kenyeres Jánosné halála után tizenöt év telt el. A két lány közül Kata volt az öntörvényűbb, viszont a jóval béketűrőbb Sophie nem tudta egészen megfogadni anyja intelmeit. Mindkettejük vesztét Kata okozta, aki kikelt az ellen, hogy anyjára hivatkozva egy bizonyos Urházy Jánosné boszorkánysággal vádolta. (Azt mondta róla, hogy „tűz hátára való lélek kurva”.) Erről az Urházy Jánosnéról, illetve a férjéről a periratokból az derül ki, hogy nem lehettek akárkik, mert a tanúk többsége emlegeti, hogy Urházyné szerint Kenyeres Katának a városházára kellett volna mennie őket megbékíteni, amiért feljelentette őket becsületsértésért, „akkor nem esett volna abban, akiben vagyon mostan”. Kenyeres Kata nem kért bocsánatot; erre őt és a nővérét is perbe fogták, s a két bíró egyikét Urházy Andrásnak hívták.

A fő bizonyítékokat, mint az ilyen perekben általában, a tanúvallomások adták. Érdekes, hogy mintha az eljárás célpontja elsősorban a nyughatatlan Kata lett volna, de nővére ellen találtak több „bizonyítékot”. Az asszony minél inkább igyekezett elkerülni, hogy boszorkányság gyanújába keveredjen, annál gyanúsabb lett. Példa erre egy Ambrus Katalin vallomása, aki Sophie-t gyanúsította azzal, hogy megbetegítette a szemét. Sophie tagadta a dolgot, s annyit tett hozzá, hogy „Isten gyógyítsa meg a kegyed szemét”. Mivel a tanú ezután meggyógyult, bizonyítva látta, hogy Sophie okozta a betegséget.
Hasonló megvilágításba került az a történet is, amikor Sophie urának megdagadt a lába, s a feleségét gyanúsította azzal, hogy „megette” a lábát, mert korábban megverte. ¬So¬phie kenőcsökkel lelohasztotta a huplit, ami megint azt bizonyította, hogy azt eleve ő is okozta.
A harmadik fontos eset, amiről sok vallomás szól, hogy Szíjgyártó Judit, akinél zsellérként lakott Sophie, talált egy bőrzacskót, amiben valamiféle hártya volt, huszonkét virág meg három darab szén. Ez afféle talizmán lehetett, a hártyáról kiderült, hogy Sophie lányának a magzatburka, amivel az asszony a lánya szerencséjét kívánta megalapozni. A dolog gyanús volt, Judit – akit egyébként rendkívül szájas hárpiaként ír le a többi tanú – eldugta a zacskót. Sophie ennek ellenére is rajta követelte, de Judit tagadta, hogy nála lenne. Erre másnap Sophie behívta a nő férjét magához, és megkínálta borral – a férfi egy ültő helyében egy litert megivott –, majd kérte, hogy hasson a feleségére, adja vissza a bőrzacskót. A férj hazament, és „ökrendezni kezdvén (…) telehányt egy dézsát”. Ez természetesen megint Sophie boszorkányságának a bizonyítéka lett, ahogy az is, hogy ezután Szíjgyártó János a bornak még a szagától is rosszul lett.

Katára nézve összesen két vádat tudtak felhozni: az egyik, hogy amikor gyerekágyas volt, és elapadt a teje, akkor úgy gyógyította magát, hogy a nővére tejét egy kenyérre fejték, és azt ette meg. Ezt a gyógymódot Sophie máshol is alkalmazta, amikor azzal vádolták, hogy egy kismamának elapasztotta a tejét, és két esetben működött is – paradox módon megint amiatt fordultak ellene, mert segített valakin. A másik vád Kata ellen, hogy a gyerekének volt valamilyen bőrbetegsége, és a fiúcska többek füle hallatára azt mondta, hogy akkor sebesedik ki a bőre, ha az anyja a közelben van. Végül egy tanú azt állította, hogy Kata és Sophie kácsa képében összecsipkedték. A szo¬¬bában többen tartózkodtak, kacsát senki más nem látott.

Érdekes, hogy azok a tanúvallomások is benne maradtak az anyagban, amelyek az Ujházyékkal való konfliktusra vonatkoznak. Talán azért is volt viszonylag kíméletes a bíróság, mert sokan tudtak arról, hogy Katát azért kellett perbe fogni, mert kiállt magáért a hatalmasságokkal szemben. A gyakran halálos kimenetelű vízpróbától eltekintettek, ugyanakkor a kínzást engedélyezték, mert egy így kicsikart vallomás elhallgattatta volna a kételkedőket. Kata és Sophie azonban nem vallott a tortúra során sem, és így a legrosszabbtól, a tűzhaláltól megmenekültek. A bíróság száműzte őket Rimaszombatról, hogy „az olyan rossz cselekedetek, s babonaságok általuk tovább is az várason ne gyakoroltassanak, botránkozás a nép között ne légyen, s mások is ettűl vévén példát az babonaságtul elidegeníttessenek”.