Kettős szerepben az orvosnők

A többi hazai diplomáshoz viszonyítva az orvostársadalom egészsége rosszabb. Különösen igaz ez a doktornőkre, akik a munka és a család közötti konfliktus miatt 35–45 éves korukban komoly nehézségekkel találják szemben magukat – derült ki a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének legfrissebb kutatásából. Körükben gyakrabban fordulnak elő szív- és érrendszeri, daganatos vagy nő¬¬gyógyászati megbetegedések, mint a más szakmákban dolgozó diplomás nőknél. Egészségi állapotuk mellett az interjúalanyok egészségkárosító szokásait, műszakbeosztását, munkahelyük környezeti hatásait (altatógáz, röntgen, fertőzések, stressz) is vizsgálták. Kiderült, hogy folyamatos mentális feszültségben élnek, amiből később depresszió, kiégés, más lelki probléma, illetve az ezekből fakadó betegségtünet keletkezhet. Sajnos az orvosnők fele a szűrővizsgálatokat is elhanyagolja, holott példát kellene mutatniuk a betegeiknek. Körükben a dohányzás, az alkoholizálás csak kevesekre jellemző, ám a túlzott gyógyszerfogyasztás annál gyakoribb. A kiégés szindróma „első hulláma” hamar előveheti a fiatal orvost, mert hatalmas különbséget tapasztal az általa megálmodott pálya és a valóság között. Munkája során pedig erős stresszhatás éri (a beteg szenvedése, halála, a tehetetlenség érzése, szorongás a műhibától, a betegtől vagy a hozzátartozójától elszenvedett atrocitás stb.), amit nehéz feldolgoznia.
Két gyermekorvos, Andrea és Éva: egyikőjük anyuka, a másikuk már nagymama – de naponta ugyanazokkal a kihívásokkal szembesülnek. Ők el sem tudnák képzelni másként az életüket: egyetlen pillanatra sem bánták meg, hogy ezt a hivatást választották.

– Egyik napról a másikra tervezek, igyekszem mindenhol megfelelni. Már 15 éve megy így, ez a természetes – mondja dr. Balogh Andrea. – Mindig megszólalhat a telefonom, éjjel-nappal be vagyok kapcsolva. Csak olyan programot tervezek, amit bármikor otthagyhatok. Ha például sportolni indulunk, előtte betelefonálok, hogy a következő egy órában nem lesz-e rám szükség. Ezt a 13 éves fiam már megszokta, szerencsére nincs vita közöttünk, hogy ő a nagymamával és az apjával az évzáróra vagy a telekre megy, míg én ügyelek. Az szinte természetes, ha azt mondom: most a mamánál alszol, holnap jövök érted.

Dr. Gál Éva ma már nagymamaként praktizál, a második generációt neveli. Nem gondolja, hogy az orvoslással járó érzelmi terheket nő és férfi másként éli meg, szerinte ez kizárólag személyiség kérdése:

– Tény, hogy amikor valaki a mi hivatásunkat választja, az egész életen át tartó tanulást és továbbképzést is vállalja. Ezt egy férfinak nyilván könnyebb megoldania. Régen egyszerűbb volt, hiszen a nagyszülők korábban mentek nyugdíjba, így rájuk bízhatták az unokákat. Én el sem tudom képzelni, hogy abbahagyjam a munkát, amit ennyire szeretek. Most hetente egyszer elhozom az unokámat az oviból, s aztán együtt vagyunk. A fiam annak idején elfogadta, hogy a betegekkel kell osztozkodnia rajtam, bár előfordult, hogy számon kérte: ő is beteg, miért megyek el? – mondja Éva, aki azt is elárulta, hogy a munkahelyén sokszor hazagondol, míg otthon a betegei gyógyulásán töpreng.

A Gyógyító Nőkért Alapítvány honlapján orvostanhallgatók vallanak arról, hogy amint bekerülnek az egyetemre, kiderül: az orvosnők életét számos szerepkonfliktus nehezíti: – Már a megjelenésünk is üzenetértékű: tartózkodnunk kell a túlzottan nőies külsőtől, mert a páciensnek elsősorban az orvost kell látnia bennünk, nem a nőt. Pedig épp azt a korszakunkat éljük, mikor még leginkább csak próbálkozunk a párkapcsolatokkal, tehát nem szívesen válunk meg jól bejáratott női dolgainktól – fejtegetik a hallgatók. Érdekes, a leendő doktor urakhoz sosem címeznek ilyesféle figyelmeztetést…