Ledér nők és táncoló papok

Az őskorban e kérdésre nem biztos, hogy kaptam volna választ – igaz, fel se tudtam volna tenni: a tánc megjelenése ugyanis megelőzte a beszéd kialakulását. Főnök azonban már akkor is létezett: mindig egyetlen ember, a varázsló irányította a táncot. Az ősemberek pedig lejtették, bár ez, azt hiszem, túl légies kifejezés, mivel akkoriban a sarkukon járták.

Honnan tudjuk? Barlangrajzokból és a tűzrakó helyek körül feltárt lábnyomokból. Táncoltak egyrészt örömükben, például az elejtett zsákmány felett, másrészt számításból, hogy a természet erőit ezzel befolyásolják. Persze az isteneket valószínűleg hidegen hagyta, magát a táncost azonban könnyen önkívületbe sodorhatta a ritmusos mozgás.

Mert ne gondolja senki, hogy az őrületes tánc csupán a mai fiatalok sajátja. Ha ugyanis az eksztázis határán mozgó táncost szeretnénk látni, nem kell diszkóba menni – elég, ha rápillantunk egy ókori görög vázára. S amit az idő távlatából oly áhítattal csodálunk, gyakran nem más, mint a falusiak szüret utáni, őrjöngésbe torkolló, részeg orgiája. Vagy szebb néven – ahogy az iskolában tanítják –: a dionüszoszi táncok… Hát igen, már a görögök is tudták: a tánc kiszabadíthatja az emberből a vadat, a vérforraló mozgás könnyen átcsaphat féktelen mulatozásba. Akadt idő, mikor próbáltak ennek gátat szabni. A terjedő kereszténység például kifejezetten visszaszorította: 789-ben egyházi zsinaton egyszerűen betiltották a templomi táncot, csupán néhány alkalmat jelölt meg az egyházi vezetés a mulatozásra – innen ered a farsang szokása.

Pedig az ókeresztény templomokban még táncoltak a hívek, és nemcsak a templomkertben, hanem egyenesen az oltár előtt, a szertartásokon. S míg a mai keresztény istentiszteleteken a bibliai felolvasást hallgatjuk, nem árt, ha tudjuk: az ókori Egyiptomban a papok és a papnők fennkölt tánccal jelenítették meg isteneik életének jelentősebb epizódjait.

Hogy őseink tudtak élni, azt a halottak birodalmában is láthatjuk: nem kell hozzá párizsi lokál, elég egy egyiptomi sírkamrába belépni, hogy lenge ruhába öltözött ledér táncosnőcskéket láthassunk. Igaz, a freskón csak két dimenzióban és elég statikusan mutatják be tudományukat – de mentségükre szolgáljon, hogy akit szórakoztatniuk kell, már jó ideje – Krisztus előtt 1400 óta – halott. Azóta gondoskodnak arról, hogy az itt nyugvó férfi a túlvilágon se unatkozzon.

De nézzünk egy fordított példát: a férfiaknak is tudniuk kellett táncolni, amennyiben lovaggá akartak válni. Erre a késői középkortól adódott lehetőségük, az első lovagi iskola az 1200-as években alakult Provence-ban. Ők azonban kicsit jobban fel voltak öltözve: palásttal fedett díszes felsőt és térdig érő nadrágot viseltek. Ebben adták elő tiszteletteljes, ünnepélyes lépéseiket. S ha már Franciaországban járunk: tudják, ki volt XIV. Lajos? A korszak legismertebb koreográfusa és előadóművésze. Igen, én is a Napkirályról beszélek. Aki maga szerezte a legújabb táncokat, például a menüettet – a táncok királyát, a királyok táncát –, és az udvari bálok alkalmával személyesen mutatta be. Lám, ilyen az igazi egyeduralkodó: fontos feladatokat nem hárít alsóbb szintekre… S míg az udvari bálokon elegánsan, méltóságteljesen, több órán keresztül táncolt, mellesleg megnyert jó néhány háborút. Mert nem csak a nőket hódította előszeretettel, de számos területet is, amivel országát (is) soha nem látott magaslatokba emelte.

Mialatt mi szertelenül ugrándoztunk az időben, a tánclépések egyre szabályozottabbakká váltak a történelmi táncparketten. Olyannyira, hogy az 1700-as évek második felétől a hivatásos táncosokat már akadémiai szinten képezték. Számos műfaj született, a szórakoztató előadásokon túl megjelentek a táncversenyek. De a lényeg mégiscsak az örömben van, amit leginkább akkor lehet átélni, ha valaki nem csupán nézi, de műveli. Úgyhogy rajta! Táncolni mindenki tud – legfeljebb nem mindenki mer.

Járták, amíg bírták

Akadtak, akik fittyet hánytak az egyházi tánctilalomra. Mégis kik? Nos, akiknek nem volt vesztenivalójuk – vagyis a menthetetlen betegek. A pestisben szenvedők például táncoló menetekbe verődtek, hogy vidáman búcsúztassák az életet, s amíg bírták, járták. Ez volt a haláltánc.