Charlie: Minden bulin félek

– Egy-egy koncerten majd’ három órát van színpadon – ehhez azért jó fizikum kell!
– A koromra céloz? Szerencsére az egészségemet nem kezdte ki az idő, negyven éve nem jártam orvosnál. Néha azért előfordul, hogy a fiatal zenészkollégák ismeretlenül „lebácsiznak”. Nem sértődöm meg, de kisebbfajta fájdalmat okoz.

– Honnan indult?
– Érdekes, hogy csak mostanság értem meg igazán a szüleimet, hogy milyen sok erőfeszítés árán neveltek fel minket az öcsémmel és a húgommal együtt. Leginkább én szorultam odahaza, mert zavartam őket a trombitálással. A jövőt illetően nem voltak nagy elvárások, apám azt mondta, menjek el dolgozni és keressek pénzt. Lapátoltam brikettet a pályaudvaron, voltam rakodó, majd áruszállító a könyvterjesztőnél. Keresetemből mikrofont vettem, hangszórókat csináltattam. Aztán jöttek a haverok és zenéltünk.

– Ha most visszatekint a pályájára, elégedett, hová jutott el?
– Hogyne. Történhetett volna másképp is. Amikor elkezdtem, amatőr módon műveltem a zenét, és ma is amatőrnek vallom magam. Az amatőrségem abban áll, hogy ugyanolyan alázattal végzem a feladataimat, mint hajdanán. Pedig elszállhatott volna az agyam, hiszen ahhoz a korosztályhoz tartozom, amely lerakta a magyar könnyűzene alapjait. Nekem az angolszász és az amerikai muzsika, azon belül is a blues jött be.

– Hosszú hallgatás, külföldi vendéglátózás után 1989 körül hazatért és itthon is keresett lett. Nem neheztelt, hogy esetleg későn jött az elismerés?
– Nincs okom senkire neheztelni. Föl sem fogtam, mi történik velem! Negyvenezer ember előtt adtam koncertet a Kisstadionban, egymillió példányban kelt el az első lemezem. Éjjel-nappal stúdióztam, rengeteget dolgoztam. Több mint tíz esztendőn át a Tátrai Banddel párhuzamosan futott a szólókarrierem, évente három-négy albumot hoztam össze. Ha számvetést kellene készíteni: negyven lemez és legalább százezer fellépés biztosan összejönne.

– Jól érzékelem, hogy az utóbbi időben mintha kevesebbszer látnánk?
– A nagyobb fesztiválokra nem engem hívnak, amit egyáltalán nem bánok, hiszen régebben bőven volt benne részem. Most az alternatív, szövegcentrikus zenekaroknak áll a jelző, holott nekik az égvilágon semmi közük nincs a zenéhez. Tudatosan ellenállok a bulvársajtónak, sőt televíziós vacsoracsatákban sem veszek részt. Engem is próbáltak megnyerni mentornak a tehetségkutatókba, de alkalmatlan vagyok rá, nem akarom senkinek sem tönkretenni az életét. Hogy teljesen felszabadultan kritizáljak, innom kellene pár pohárral, azt viszont nem tenném meg a nyilvánosság előtt. Nem is nézem ezeket a műsorokat, már csak azért sem, mert akkor mennek, amikor nekem fellépéseim vannak.

– A tévés tehetségkutatókban felbukkanó rapid sztárocskák elveszik a kenyeret a nagy öregek elől?
– Mondják a kollégáim, hogy megérzik, de én nem tapasztalom. Nincs okom panaszra, tavaly úgy nyolcvan zenekaros bulim volt. Ami azért nagy dolog, mert ezek egytől egyik felkérésre történtek, magunk nem szoktunk turnékat szervezni. Azt viszont nem tudom elérni, hogy a most megjelent koncertlemezemen szereplő négy vadonatúj dalom közül játsszák valamelyiket a rádiók, miközben a román adókban lehet hallani. Nálunk jobb esetben négy-öt régi nótám szól, pedig volna miből választani. Ha nem ülsz a tűz közelében, kimaradsz. Legjobb barátaim, Demjén Rózsi és Somló Tamás ugyanebben a cipőben járnak.

– Nemrég úgy nyilatkozott: előre el kellene készítenie a posztumusz lemezét. Merthogy az új nemzedék alig várja, hogy a rezignált rockrókák végre kidőljenek a sorból. Nincs ebben túlzás?
– Egyáltalán nincs. Tudok olyanokról, akik alig várják, hogy menjünk a fenébe. Csak egy példa: tavaly együtt játszottunk a Sziget Fesztiválon Szörényi Leventével. Megkérdezte, beállhat-e közénk gitározni, mivel neki már nincs zenekara. Borzasztóan élvezte, szinte a fellegekben járt.

– Az idősödő embereket a kor is összehozza?
– Viccesen azt szoktuk mondogatni: nálunk már nincs haverfelvétel. Ez persze nem azt jelenti, hogy utálnánk a fiatalokat. Igazat adok Szörényinek, aki szerint nincsenek generációs különbségek, hiszen mi is képesek vagyunk megtölteni egy sportcsarnokot. Ám ha Nyugaton valaki tehetséges vagy anyagilag vitte valamire, azt szinte hősként tisztelik. Ezzel szemben Magyarországon – ahelyett, hogy összetartanánk – egymás „gyilkolása” megy. Felfordult a világ! Ahol lakom, köszönés nélkül mennek el mellettem a milliárdos szülők csemetéi.

– Bosszantja?
– Igen. Miután nem tudjuk egymást kikerülni, egy idő után én köszönök rájuk. Egyébként nem akarom ilyesmin felhúzni magam, nekem sokkal fontosabb a saját családom. Volt idő, amikor gondolkodtunk azon, hogy Norvégiában telepedünk le, végül mégsem vágtunk bele. Most már egyáltalán nem bánom.

– Fia, Ákos megpróbált az ön nyomdokaiba lépni, lemeze is jelent meg, de a nagy áttörés elmaradt. Feladta?
– Igen, bár nem kizárt az újrakezdés. Két zseniális zenekara is volt már, de hiába, ha nem kapkodtak utánuk. Holott eleget, ha épp nem többet tud a zenéről, mint én! Bizonyos körökbe nagyon nehéz bekerülni, ezért is próbáltam segíteni neki. Pedig nem szokásom koldulni, életemben talán háromszor fordult elő, hogy kértem valamit. Aztán kezdtük megelégelni a közös televíziós szerepléseket, jóformán mindig csak engem kérdeztek, a fiam meg csak ült mellettem. Ákos most a gyereknevelésre összpontosít.

– Charlie nagypapa lett?
– Az unokám, Erik egy csoda, pedig még csak kétéves. Gyönyörű és okos. Állandóan produkálja magát. Feleségem, Katika – aki egy boszorkány – mondogatja is, hogy sokra fogja vinni. Egyáltalán nem hasonlít rám. Én elbújós voltam, életemben először a közönségnek háttal énekeltem a sulizenekarban. Amikor aztán tapsoltak, szép lassan megfordultam.

– Ugye már nem akar elbújni a rajongói elől?
– Mindegyik buli elején félek. Így születtem. Nincs ezzel semmi baj. Tudom, hogy a legnagyobb művészek is izgultak. Például Garas Dezső, aki egyszer megkocogtatta a vállam és a szemembe mondta, hogy mennyire szereti a dalaimat. Én is ilyen vagyok, elismerem mások teljesítményét. Boldoggá tesz, ha sikeres emberek vesznek körül.

– Azért az anyagi biztonság is fontos, nemde?
– Így van. De ne irigyelje senki, nagy árat fizettem érte. Hónapokig külföldön, távol voltam a családomtól, néha teljes magányban. Sok pénzt kerestem, akár nem is kellene többet dolgoznom. Abba viszont beleőrülnék. Megyek hát tovább, erről szól az életem.