Újabb magyar világrekord!

Talán nincs is olyan fiúgyerek, aki süvölvénykorában ki ne próbálta volna a kardozást, nyilazást. De aztán a szenvedély, ahogy támadt, ki is lobbant hamarosan. Így volt ezzel Mónus József is Hajdúnánáson. Jött a közép-, majd főiskola, a barátok, később a munka, a család, a vállalkozás, a pénz utáni hajsza. Aztán 2006-ban viharos gyorsasággal megváltozott minden.

– Egy alkalommal teljesen ötletszerűen elvittem a fiamat Egerbe a várjátékokra, és mikor megláttam a harcosokat, villámcsapásszerűen ért a felismerés: én itt már jártam, én itt már harcoltam! Hazatérve azonnal elszánt nyomozásba kezdtem, hol lehet íjat, nyílvesszőt venni. És persze könyveket szereztem, bújtam a netet, telefonálgattam, hogy minél többet megtudjak az íjászkodásról. Mert ott, az egri várban az én életem gyökeresen átalakult.

Olyan férfi mesél e különös átváltozásról, aki addig nem különösképpen érdeklődött a középkor és azon belül is a magyarság története iránt. Gépész üzemmérnökként, sikeres vállalkozóként nagyon is racionálisan élte a mindennapjait. Ám korábban aljas módon becsapták, s rá kellett döbbennie, az annyiszor hangoztatott tisztességes üzleti magatartás csak neki volt fontos – elvesztette minden üzleti illúzióját.

Az íjászatba menekült, a szó szoros értelmében. 2007-ben például ötvenhét versenyt nyert, gyakorlatilag minden héten egyet. Az akkor tizenkét éves fia is követte az útján, aki most tizenkilenc éves, és többek között háromszoros világrekorder, ötszörös Európa-bajnok, nyolcszoros Európa-kupa-győztes.

– Akkor még a sportjellegű íjászatot űztem, ahol 40 fontos íjjal húsz-harminc méterről lőnek egészen kicsi, alma nagyságú célra. Egy idő után viszont ez már engem nem elégített ki, sokkal keményebb próbatételre vágytam. Egyre inkább a történelmi jellegű harci íjászat foglalkoztatott, ahol két-háromszáz méterre lőnek és az általam addig használtaknál jóval erősebb íjakkal.

Némi utánjárás után sikerült is beszereznie a szükséges szerszámokat, és elkezdődött a tréning, mégpedig a nyíregyházi régi lőtéren, ahol nem kellett attól tartania, hogy kilyukaszt egy bokor mögül hirtelen kilépő embert. Naponta ezer vesszőt is kilőtt – aki lőtt már 100-130 fontos íjjal, tudja, milyen kutya nehéz munka! De kellett a tréning, mert készült a 2008-ban Dél-Koreában rendezett hagyományos íjászok világbajnokságára, amely abban az évben az olimpián kívüli sportágak világjátékának, a TAFISA TREX Game-nak is a része volt. S kellett a spórolás is, mert akkor még saját költségen kellett intéznie mindent. De megérte, hiszen meggyőző fölénnyel nyert.

Azóta számtalan nemzetközi versenyen indult, győzelmeit már nem is számolja. Mikor a jellegzetes barna kaftánjában valahol megjelenik, mindig akadnak, akik megismerik, és persze megkérdezik, mi kell a jó versenyzéshez. Azt szokta felelni: íj, nyíl, ember meg kedvező időjárás. De leginkább hit. Azt is hozzá szokta tenni, hogy ő maga nem tartozik a legerősebb emberek közé, ám versenyzés közben, harci állapotba kerülve háromszorosára nő az ereje. Ez azért fontos, mert egy 135 fontos íj kifeszítéséhez erő kell, nem is kevés. Nyugalmi állapotban például egy átlagos erejű férfi még egy 90 fontos íjat se képes egyedül felajzani.

Ezt van alkalmam nekem is megtapasztalni. Mert Mónus József kisétál a kocsijához, és visszajön három íjjal. Kelt is nagy riadalmat a nyíregyházi bevásárlóközpontban, ahol nemigen láttak még ilyen furcsa szerszámokat, de azt azért tudják, hogy azok bizony veszélyes fegyverek, akár emberélet kioltására is alkalmasak.

De nem az én kezemben! Mert alig arasznyit vagyok képes húzni rajta, ő viszont egészen a füléig feszíti a húrt, már-már íjroppanásig. Még így se igen értem, hogyan lehet hat-hétszáz méterre kilőni egy alig 80 cm-es, ceruzavastagságú vesszőt, ráadásul el is találni egyujjnyi széles célt.

Hamarosan megtapasztalom. A lőtérre tartunk. Száz hektár kopár, hepehupás táj, élénk északkeleti szél, csapkodó eső. Egy kis dombon leszúrunk egy aprócska zászlót, és megállapodunk, hogy háromszáz méterről fogunk lőni. Mónus József kis töprengés után egy távoli dombra mutat, az szerinte pont háromszáz méter. Megindulunk. Jó nagyokat lépek.

Kétszáznyolcvanhat – szóval az én lábmértékem alapján azért Mónus is tévedhet. Mónus József ekkor célba veszi a zászlót, és kilő pár vesszőt. Nem a zászlót célozza, azt csak azért szúrta le, hogy a távolságot és az oldalszelet lássa.

Visszamegyünk a nyilakhoz, hogy lássuk, merre nyomta őket a szél. A zászlótól balra sorakozik mind. Egy törött nyilat leszúrunk függőlegesen, az lesz a cél, azt kell majd eltalálnia. De miután most harcban állunk, ellenségre lövünk, gondolatban 150-170 centire növesztjük, és visszamenve a dombra lövünk megint. Nem látok semmit, csak éles suhogást hallok – nem is csoda, hiszen óránként 300-320 kilométeres sebességgel száguldanak a nyílvesszők. Ő azonban láthat valamit, mert olyanokat mond, hogy „balra ment egy kicsit, ez rövid, ez egy kicsit hosszú”. Majd azt, hogy „na, ez jó, ez is”.
Én hiszem is, nem is, de mikor lelépjük a kétszáznyolcvanhat méteremet (szerinte kétszáz¬kilenc-venet), azt látom, hogy két lövés hajszálpontosra sikeredett. Ha magasabb a célpont, mondjuk embermagasságú, pont szíven találja.

A világon kevés ember van, aki képes erre. Mondhatni senki. A 240–300 méteres céllövő versenyeken még soha senki nem tudta legyőzni.

De a legnagyobb tett mégis az az új csúcs, amelynek tiszteletére a Kína belső-mongóliai tartományának Ergun városában rendezett verseny színhelyén a szervezők emlékoszlopot emeltek. Éppúgy, mint amikor a Mongol Birodalomban 1226-ban Eshunkei mongol íjász rekordtávolságra, 502 méterre lőtte el a nyilát. Ezt az emléket Dzsingisz kán köve néven a szentpétervári Ermitázs Múzeumban őrzik. Vajon a Mónus-csúcsot jelző követ ki őrzi majd nyolcszáz év múlva?