Feke Pál:üzlet a tehetség

– Kitől örökölte a hangját?
– A családomban nincs művész, de a zene szeretete nyomon követhető. Az anyai nagypapámtól őrzök egy kazettát, amelyen hobbiból népdalokat ad elő. Mérnök édesapám kiskorában hegedülni tanult, édesanyám tanítónőként éneket is oktatott. Én pedig már 13 évesen musicaldalokat énekeltem.

– A művészlét speciális életformát jelent, az átlagnál több áldozatokat követel. Ezért a szülők között három iskola létezik: tiltják, tűrik vagy támogatják a gyerek ilyen irányú ambícióit. Az ön szülei hová tartoztak?
– Nagy tisztelettel figyelték a színház és a zene iránti rajongásomat, és hagyták, hogy az élet majd elrendezze ezt a dilemmát. De ahhoz ragaszkodtak, hogy legyen egy „becsületes” szakmám, úgyhogy 14 évesen informatikai szakközépiskolába mentem. Igaz, elektroműszerész-tanulóként a forrasztópákát rendszerint a forró végénél fogtam meg. Nem is maradtam meg a műszaki pályán – 18 éves koromtól a színház az életem.

– Láttam önt, amikor 22 éves korában már Jézus szerepét énekelte Andrew Lloyd Webber világhírű musicaljében, a Jézus Krisztus Szupersztárban a Szegedi Szabadtéri Játékokon – fiatal korát meghazudtolóan felnőtt a feladathoz. Sőt azóta más rendezésben újra alakította őt. Mekkora bátorság kell a Megváltó szerepébe bújni?
– Magyarországon Sasvári Sándor játszotta először Jézust. Ő azt mondta: a Megváltót nem lehet eljátszani, csak megélni. Osztom a véleményét, de ki kell egészítenem azzal, hogy ez minden egyes szerepre igaz. Szívből és alázattal kell megformálni egy-egy szerepet, nem csupán technikából.

– Ha a színész hívő ember, akkor nyilván befolyásolja a szerepformálását a vallási tartalom…
– De ha nem, akkor is megérintik a különleges jelek. Akkor, 2003-ban és ott, Szegeden történt néhány misztikus eset. A bemutató napján iszonyatosan szakadt az eső. Az öltözőmben ki volt alakítva egy kis szentély, és míg vártam, meggyújtottam egy gyertyát. Ekkor váratlanul kopogtak az ajtón, szóltak, hogy elállt az eső és el tudjuk kezdeni az előadást. Ez az egybeesés akkor mélyen megérintett. Volt az előadásnak egy nagyon szívbemarkoló pontja. Jézust már keresztre feszítették, amikor alulról feldobtak egy fehér galambot. A madár, ahelyett, hogy a várakozás szerint elrepült volna, a keresztfára repült. Már javában zajlott a premierbuli, de a galamb hajnalig nem ment el onnan.

– Fiatal kora ellenére nemegyszer előfordult már, hogy ugyanazt a szerepet más színházban és más rendező instrukciói alapján játszotta el. Így a jubiláló musical István királyát sem először fogja megformálni augusztusban Szegeden szabadtéren, majd Budapesten az Arénában. Ez már jön rutinból?
– Szó sincs róla! A művet nyilván jól ismerem, de Alföldi Róbert modern, kortárs rendezése új kihívások elé állít engem is, akárcsak a kiváló színésztársakat. Teljesen félre kell tennem azt, amit eddig gondoltam a rockoperáról, és a legjobb tudásom szerint megvalósítani azt, amit a rendező látni szeretne. Ezenkívül még sosem adták elő a művet ilyen nagyságrendben, élő nagyzenekari kísérettel. Bízom benne, hogy a közönség befogadó lesz a mai környezetbe álmodott rockoperával – emlékeztetnék mindenkit arra, hogy az Aidának és a Jézus Krisztus Szupersztárnak is léteznek modern feldolgozásai világszerte.

– Úgy érzem, a kiugrást a Társulat hozta meg önnek: bár a színházjárók körében már egy évtizede garanciát jelentett a neve, a nagyközönség 2008-ban a tévéműsorból, István király megformálójaként ismerte meg. Valahol nem igazságtalan ez?!
– Ugyan, dehogy! Tudomásul kell venni, hogy a televízió napjaink varázslója. A tehetség is üzletté vált, olyan folyamattá, amely a tévés megjelenések által az emberek felemelésében és „leejtésében” is főszerepet játszik. Rengeteget köszönhetek Rosta Máriának, aki igazi nyugati típusú profi menedzserként ezen a rögös úton fogja a kezem. Azt hiszem, a legjobb döntés volt öt évvel ezelőtt elindulni a Társulaton – a színházban esténként 700-800 ember lát, akkor a tévé által kétmillió néző ismert meg.

– A szakmai díjak mellett fej fej mellett gyűjti be a közönségdíjakat. Láthatóan ön népszerűsége csúcsán is rendkívül természetes és szerethető személyiség maradt.
– Köszönöm, ha így látja. A díjak azért is nagyon fontosak nekem, mert egy korszakra emlékeztetnek és utat mutatnak. Ha rájuk nézek, tudom: na, ezért kell teljes hittel csinálnom azt, amit csinálok. De hát hová is szállna el az ember?! Hamar el lehet tűnni a süllyesztőben, jönnek utánunk mások, a tehetségkutató műsorok ontják az utánpótlást. Egyébként másfél évtizedes pályám alatt azt tapasztaltam, hogy egyetlen kiugró teljesítménnyel könnyebb feljutni a csúcsra, mint megőrizni a megbecsültséget.

– Mi a módszere, hogy két lábbal a földön maradjon?
– A filozofikus válaszom erre: mindig tükröt kell tartani magunk elé, hogy lássuk önmagunkat a hibáinkkal, tévedéseinkkel együtt. Sőt hat éven keresztül egy musicalkurzus diákjait is erre okítottam, bármilyen fájdalmas is volt olykor az őszinteség. A szülők sokszor a saját be nem teljesült vágyaikat hajszolták a gyerekük által, korlátolt képességekkel is álmokat kergettettek velük. Én bármennyire szeretem Michael Jacksont, sosem jutna eszembe a dalait énekelni – mert tudom magamról, hogy nem tudnám. Ezért kutya kötelességem például levetetni a 13 éves, százkilós kislányról a balerina-tütüszoknyát és a helyes út felé terelgetni.

– És van „földhözragadtabb” válasz is?
– Kell egy otthon, ahová jólesik hazamenni, ahol feltöltődik az ember. Dunakeszin élek már évek óta. Fontos a harmónia. Kinyitok egy üveg vörösbort és gyertyafényben kortyolgatom. Ugyanis néhány éve szenvedélyemmé vált, hogy megismerjem a különböző tájak borait. Ezenkívül egy új márkát is létrehoztunk, ami még csak gyerekcipőben jár: a Paul & Hód az ország gasztronómiai területeiről kiváló minőségű élelmiszereket – például lekvárt, pálinkát, csokoládét, balzsamecetet – gyűjt össze és árusít. Nemrég bort is házasítottam az egyik híres egri borásszal. Talán egyszer szőlőm is lesz…

– Ez az a hobbi, ami szabadidejében láthatóan nem kikapcsolja, inkább felpörgeti!
– Nyugtatónak ott a golf. Időm nagy részét színházakban töltöm, ezért is hiányzik, hogy néha elbújhassak a természetben. A golf manapság már korántsem méregdrága, sznob sport.

– Az önkéntesség nemzetközi évében, 2011-ben három nagykövetet kértek fel népszerűsítő célzattal, egyikük ön volt. Milyen ügy mellé állt azóta?
– Nem hiszek abban, hogy nekem nagy médiafelhajtás közepette, mondjuk, szemetet kell szednem a Duna-parton – miközben persze lehajolok érte magamtól. Az a legfontosabb, hogy nyújtsunk kezet egymásnak, figyeljünk oda a másik emberre. A mindennapi apró gesztusokban hiszek. Mert egy olyan világban élünk, ahol tízből kilenc ember közömbösen továbbmegy a rosszul lett cukorbeteg bácsi mellett, mert „csak” egy részeg öregnek hiszi, érte meg úgyse kár…