Korniss Péter: Hosszútávfutó vagyok

– Hazárdjátékban komoly tétet mertem volna feltenni arra, hogy ön vidékről származik, falun nőtt fel – hiszen dokumentarista fotográfusként több évtizedet szentelt a paraszti életforma megörökítésének. Gondoltam, a személyes kötődés okán…
– Városlakó vagyok, aki elég későn lelt rá az örökségére. A családommal 12 évesen költöztem Kolozsvárról Budapestre. Amíg a koreográfus Novák Ferenc Tata 30 éves koromban nem „vitt vissza” Székre fényképezni, addig a falusi népi kultúrának a létezéséről sem tudtam, a szülővárosomtól alig 30 kilométerre! Véletlenek sorozata alakította az életemet.

– Tehát nem a fotográfushivatásról ábrándozott?
– Jogásznak készültem. Az ELTE hallgatójaként 1956-ban tagja voltam az egyetemi forradalmi bizottságnak, ezért később eltávolítottak. Különböző munkahelyeken dolgoztam mint segédmunkás. Véletlenül keveredtem a Budapesti Fényképész Szövetkezethez, kis túlzással év végi osztályképeket szárítani. Ott ragadtam, megtanultam a fényképezés alapjait. Közben elszegődtem egy sportújsághoz, külsősként sokadrangú mérkőzéseket fotóztam, roppant lelkesen. Egyszer valaki megbetegedett, és a főnököm engem küldött helyette a Balettintézetbe fotózni. Kétségbeestem, fogalmam sem volt, mi fán terem a jeté, a sauté meg a passé. Mire a főnököm: ugyan, fiam, a sportban is ugrálnak, itt is, menj és csináld meg! Ettől kezdve a Muzsika című lapban jelentek meg képeim. Ezeknek köszönhetem Tata barátságát.

– Még mindig nem ért össze Szék és a FénySzöv…
– Novák Ferenc a Bihari Együttes vezetőjeként – a muzsikabeli fotóimat látva – 1961-ben besétált a FénySzövbe és engem keresett. Arra akart felkérni, hogy fényképezzem az együttesét. Épp a katonai szolgálatomat töltöttem, úgyhogy ajánlottak helyettem egy profi fotóst. Megköszönte, majd megvárta, amíg leszerelek. Náluk kaptam először ízelítőt a népi kultúrából, igaz, akkor még csak színpadon keresztül. Az első széki utazás maga volt a hazatalálás, a rácsodálkozás élménye.

– Mi tett önre ekkora hatást Széken?
– Szombat este érkeztünk meg a faluba, éppen táncház idején. A kékre festett, zsúpfedeles ház egyik párás, félhomályos szobájában három idősebb zenész muzsikájára régi viseletbe öltözött fiatalok táncoltak. Mintha a múlt századba léptem volna vissza. Egész éjjel föl-le járkáltam a szobámban, ezt hívják a felfedezés izgalmának és örömének. Reggelre ráébredtem: nekem erre találták ki a fényképezőgépet. Évtizedeken keresztül igyekeztem a népi hagyományokat – viseleteket, szokásokat, táncokat – „lefordítani” a fotográfia nyelvére.

– Magyarországon még a hatvanas évek végén is gyanúsnak számított Erdély emlegetése. Mennyire volt veszélyes ez a küldetés?
– Való igaz, aki Erdéllyel foglalkozott, könnyen fejére vonhatta a nacionalizmus vádját. A helyzet csak a hetvenes évek közepétől változott, nagyon-nagyon lassan. A tilalom tudatlanságot szült. Jobbára csak a néprajzosok tudták, hogy Erdélyben sok magyar és román lakta településen érintetlenül élnek a hagyományok, a falu apraja-nagyja népviseletben jár. Az első „élő” táncházi felvételeimről azt hitték itthon, hogy néptáncegyüttesekről készült, annyira valószerűtlennek tűnt a paraszti kultúra létezése. Emlékszem, az első budapesti kiállításomon, 1974-ben egy újságíró így bírálta az erdélyi lakodalmas képeimet: túl vannak öltöztetve.

– Idővel kiderült, eltűnése előtti utolsó pillanataiban ragadta meg ezt a világot. Fájt a felismerés?
– Csak annyira fájlalom és hiányolom, mint ahogy az ember a fiatalságát siratja: tudomásul veszem az idő múlását, és keresem a változásban a szépet. Közben pedig boldoggá tesz, hogy egy eltűnt világ krónikása lehettem, nem csupán Erdélyben. A népviseleteket múzeumokban, a tárgyakat vitrinekben, a muzsikát, a táncokat DVD-n és színpadon őrizhetjük meg az utókornak – de a legtűnékenyebbet, az embert mi, fotográfusok tudjuk igazán megörökíteni. A megismételhetetlen, „megmerevedett” pillanatot.

– Olyan pofonegyszerűen hangzik, mégis rettenetesen nehéz egy emberhez olyan közel kerülni, hogy ne frusztrálja a fényképezés, és a fotós észrevétlenül valóban az élet természetes pillanatait ragadhassa meg…
– Arra törekedtem, hogy elfogadjanak az emberek, hogy a fényképezőgép ugyanolyan eszköznek tűnjön az én kezemben, mint a kapa az övékben. A puszta megszokás nem lett volna elég. Azt kellett érezniük, hogy érdekel a sorsuk. És érezniük kellett a tapintatot is, hiszen ott voltam a mindennapjaikban, az étkezéskor, a szüretkor, a temetéseken. A rokonszenv láthatatlan szálainak kellett szövődniük ahhoz, hogy otthonosan mozoghassak köztük. Robert Capának, a világhírű magyar fotográfusnak volt a mondása: ha nem elég jó a képed, nem voltál elég közel a témához. A magam számára úgy módosítottam: ha nem elég jó a képed, nem voltál elég közel az emberhez.

– Ez meglehetősen időigényes munkamódszernek tűnik…
– Az. Világéletemben egy trükköm volt: a hangyaszorgalom. Mindig is munkásember voltam, nem dicsekedhettem az ihlet adományával.

– Ugye, most nem a tehetségét kérdőjelezi meg?! Ha az nincs, hiába a hangyaszorgalom.
– Igaz. Ám a fotográfiának a valóságot dokumentáló területén nincs ihlet, rengeteg idő van minden munkámban. Például A vendégmunkás című albumom több mint tíz évig készült. 1979-ben kezdtem fényképezni a hatfős kubikusbrigádot, majd másfél-két év múltán rájöttem: teljes csőd, amit addig csináltam, egy jó képem sincs. Nagyon távolságtartó és tárgyilagos akartam lenni. De ez alkatilag távol áll tőlem. Fel kellett vállalnom, hogy közöm van hozzájuk, együtt érzek velük. És még valamire ráébredtem: a szaporodó képek közül kiválnak azok, amelyeken Skarbit András szerepel. Nem én „emeltem ki” őt a csapatból – a fényképezőgép választotta ki magának. Ez a nehéz beszédű kubikus a masinámon át nyílt meg előttem, miközben egy évtizedig, a nyugdíjba vonulásáig követtem mindenhová, a fekete vonattól kezdve a munkásszállásokon át a tiszaeszlári otthonáig. Nem múlt el úgy hét, hogy ne látogattam volna meg. Mondtam: hosszútávfutó vagyok, nem sprinter.

– Milyen tanulságért „futott” ennyit?
– Felismerés van: az én életem és munkám kötődésekből áll. A vendégmunkás azért készült, hogy feltárja egy olyan ember életét, aki mellett úgy elmentünk a pesti flaszteren, hogy észre se vettük az árokban. A képek elárulták: a fővárosban elesett, szürke, mindentől elidegenedett ember otthon, az övéi között, a saját világában kinyílt, színeket és méltóságot kapott. Az a mániám, hogy a képeknek üzenete legyen. Skarbit András megértette. Amikor megjelent az album, azt mondta nekem: akkor mégsem vagyok egy semmi ember…