Támad a tangó!

Öreg vagyok én már ahhoz, hogy táncolni tanuljak! – próbált meg kitérni Ágnes párja az invitálás elől. És talán igaza is van Jánosnak, ha egy másik táncról lett volna szó. Mert a hetvenedik születésnapjukon tényleg legkevésbé ilyesmiről szoktak ábrándozni a férfiak. Ezúttal azonban nem volt menekvés, az asszony nem tágított, amíg be nem íratta kettőjüket egy tanfolyamra.

Hölgyválasz – ez a tánciskola „megtévesztő” neve, hiszen a nő dolga itt nem annyira a kezdeményezés, hanem inkább az engedelmesség. Ezt a szabályt meghallva, János is könnyebben hangolódott rá a tanulásra. Végre egy hely, ahol még rend van! – sóhajtotta, miközben az utcait puha talpú, fekete-fehér betétes tánccipőre cserélte, amit Ágnes szerzett valahonnan.

Négy kemény hónapba telt, míg először kimerészkedtek a táncparkettre „élesben”. Milongára – az össztánc helye, ahol tangót járnak – mentek, először vegyültek el a suhanók forgatagában: igen, igazi tangós párként! Ágnes oldalt felsliccelt, kék selyemruhában, János, a hetvenéves és négy hónapos milongéró pedig vakítóan fehér ingben, laza fekete nadrágban, s persze betétes cipőben – ahogy az egy rendes tangótáncoshoz illik.

Ne gondolja senki, hogy valami készülő film forgatókönyvének részleteibe olvasott bele. Ez a történet mindennapos – na jó, minden hónapos – manapság, főleg Budapesten és a többi hazai nagyvárosban. S egyre-másra szerveződnek az oktatások, rendezvények, ahol táncolhat boldog és boldogtalan – persze inkább csak boldog, mert a tangó bizony jobban hat, mint az antidepresszáns pirula. Nincs felső korhatár, hetvenévesen is el lehet kezdeni és meg is lehet tanulni.

A tangómánia fertőző, akit elkap, többé nem menekül. Bizony, élete hátralévő részében táncolni fog, amíg csak bírja a lába. Mert a tangó…! A tangó nem is tánc. Inkább meditáció, repülés, varázslat. Ha sikerül elkapni azt a bizonyos „tangóérzést”, amit minden táncoló keres, percekre megszűnik a világ. Olyankor nincs semmi más, csak a partner és a zene. A táncos átkerül egy másik dimenzióba, ahonnan legszívesebben vissza se jönne, soha többé. Na és az út, mely odáig vezet…

Nálunk szinte ismeretlen már az a fajta édes macska-egér játék, amit egy milongán egymással játszanak a nemek. Argentínában, a hagyományos rendezvényeken a férfiakat és a nőket egymással szemben ültetik le. Onnan megy a „cabaceo”, a szemezés. (Itthon nincs szétültetés, de a cabaceo azért nálunk is dúl.) Nem ám, hogy a férfi csak úgy odamegy és felkéri a nőt… Szó se lehet róla! Először szemezni kell vele, a távolból. Lássuk, eljönnél-e velem, ha hívnálak?

A férfi biccent a fejével, a túloldalról, a nő pedig vagy visszabiccent, vagy ábrándosan elnéz, azaz nemet mond. Senki nem látja a kosarat, amit a férfi kapott, így elmarad a szégyen. Ha pedig igen a válasz, a férfi elindul a nő felé. Aki, ha tapasztalt, megvárja, hogy odaérjen, nem ugrik fel idő előtt. Kiderülhet ugyanis: a rossz világításban vagy szemüveg nélkül nem vette észre, hogy a mögötte ülő hölgynek szólt a fejbiccentés, nem neki…

Aztán elkezdődik a tánc!

A tangóban, kérem, nincs emancipáció! Mindent a férfi határoz meg. A nő pedig engedelmes. Oda lép és úgy, ahová és ahogy vezetik. Nem bírál felül, nem kéri ki magának, nem talál ki sokkal jobbat, csak követi a férfit, simulva és megadóan. Egy tanda, azaz zenei blokk négy számból áll. Amikor vége, a férfi a helyére kíséri a nőt, s kezdődik minden elölről, jöhet az újabb szemezés.

Hogy ki kivel van, ki kinek a férje, felesége, párja, az nem mindig derül ki. Csak mikor mindenki elindul hazafelé, akkor látni, kik tartoznak össze. Persze akadnak olyan párok is, akik fütyülnek a hagyományokra és egész este csak egymással táncolnak, de megsúgom: Buenos Airesben ilyen ritkán fordulhat elő. Új műsorhoz új férfi kell… – amit ők tényleg soha nem felejtenek el. Itthon viszont az előbbi változat is legális, úgyhogy annak sem kell aggódnia, aki félti a párját a többiektől. Mert, hölgyeim és uraim, van mitől félteni. Úgy is nevezik a tangót: három perc szerelem. Legális szerelem, mindenki szeme láttára.

Azt mondják egyébként, hogy ez a tánc, túl a szórakozáson, sok mindenre jó. Terápiás céllal, szinte receptre írják fel például a válságban lévő házasoknak. De sérültek felzárkóztatásában is alkalmazzák. Például Budai László, a tanárok között a legelsők egyike látássérülteket tanított. De egy alzheime¬reseket gondozó intézmény is a „fejébe vette”, hogy tangózni taníttatja a betegeit, alapozva a külföldi jó eredményekre, amit szellemi fogyatékosok esetében is elértek.

A tangóban egyébként az életkorok is összemosódnak. Mindennapos látvány a fiatal fiú nagymamája korú hölggyel a karján, s a nagypapákkal is szívesen táncolnak az ifjú lányok, ha rendesen megtanulta a lépéseket.

Mindig több a nő, ez igaz. A fiúk nagyon el vannak kényeztetve a milongákon, mert kevesebben mennek. Hej, pedig ha tudnák a többiek, hogy miből maradnak ki! Azokon a férfiakon, akiknek azelőtt gondot okozott az ismerkedés, úgy érezték, egyetlen nőnek sem tetszenek, ha megtanulnak jól táncolni, onnantól kezdve fürtökben lógnak a szebbnél szebb lányok, és sóhajtozva várják, hogy felkérje őket…

Szóval országosan támad a tangó! Egyre több nagyvárosba utaznak a budapesti tanárok, hogy tanfolyamokat tartsanak. Vannak már csoportok Debrecenben, Győrben, a Balaton körül, Szigetszentmiklóson, Miskolcon, Keszthelyen, Mindszentkálán, Szombathelyen, Vácott, Székesfehérváron, Ráckevén, Szegeden, Sopronban, Tinnyén. Nem is sorolom tovább. Budapesten a hét szinte minden napján, este kilenc körül valahol megszólal az az édes-bús zene, amit gyerekkoromban a vezetékes rádión hallottam először, s amire párok tapadnak össze, húsztól nyolcvanig, sokszor három perc szerelemben összeolvadva. És olyankor pár órára tényleg itt van Amerika!