Állati szerepek

Szent Ferenc az állatokat éppen úgy Isten dicséretére ösztönözte, mint az embereket. A legenda szerint az itáliai szent értette az állatok nyelvét, sőt a madaraknak prédikált is. Az egyik legszebb története egy farkasról szól: Ferenc rávette a Gubbio városka lakóit rettegésben tartó – egyébként farkas testvéremnek szólított – állatot, hogy többet ne bántson se embert, se állatot. A gubbióiakat pedig arra ösztönözte, ezentúl etessék korábbi támadójukat, hogy az ne legyen kénytelen vérengző fenevad módjára viselkedni. A történet egyebek mellett azt is jól példázza, hogy az állatok és az emberek egymásra utaltak.

Nincs ez másképpen manapság sem, az eltérés legfeljebb annyi, hogy az állatok sokkal kiszolgáltatottabbak nekünk, mint nyolc évszázaddal korábban. A mérleg erősen mifelénk mutat: sokkal többet kapunk az állatoktól, mint ők mitőlünk. Nem csak arra gondolok, hogy naponta millió és milliószámra adják – pontosabban vesszük el mi, emberek – az életüket azért, hogy jóllakhassunk. Egy részük orvosa is az embernek. Simogatásukra csökken a vérnyomásunk, oldódik a bennünk lévő feszültség. Akinek állat teszi színessé a mindennapjait, mérhetően kevesebbet jár orvoshoz, s nagyobb eséllyel él túl halálos betegséget.

Az ember és a kisállatok kapcsolatát vizsgáló amerikai Waltham kutatási központja arra a felismerésre jutott, hogy bármilyen állat, melyet a gondoskodásukra bíztak, kedvezően befolyásolja a kisgyerekek felelősségérzetét. Bármennyire hihetetlen: az a gyermek, akinek van háziállata, kevesebbet lóg az iskolából. Aki pedig fiatal felnőttként bűnözésre adta a fejét, nagyobb eséllyel illeszkedik vissza a társadalomba, ha kisállatot tart.

Nem véletlen, hogy a szőrös, puha tárgyak bizalmat keltenek az emberben, hiszen a jelenség már a majmoknál is megfigyelhető. Ismert Harry F. Harrow kísérlete a kis rézusz majommal: csak arra az időre választotta a táplálékot nyújtó, drótból álló szerkezetet, ameddig éhes volt, egyébként azonnal a mellette lévő szőrös, puha, állat formájú bábuhoz húzódott vissza. Ott érezte magát biztonságban.
 

Négylábú családtagok

Az ember és a kutya kapcsolata sok tízezer éves, ám nemrégiben meglepte a régészeket annak a 12 ezer éves sírnak a feltárása, amelyben ember és kutya egymás mellett fekszik, mégpedig úgy, hogy az ember keze a kutyán nyugszik.
Ahogy az ember spiritualitás iránti érzékenysége gyengült, úgy változott az állatokkal való kapcsolata is, s tolódott el egyre inkább a haszonelvűség felé. Ez a középkor vége felé kezdett ismét változni, amikor az ember és a természet köteléke annyira meggyengült, hogy ismét szükségét éreztük az állatokhoz önmagukért fordulni, nem csupán a belőlük nyerhető haszon érdekében. A XVII. században, az ipari forradalom és az egyre nagyobb városok kialakulásának idején jelent meg szélesebb körben a házi kedvencek tartásának szokása.

A múlt század nyolcvanas éveitől újabb fordulat állt be: egyre többen családtagnak, vagyis egyenrangú társnak tekintik az állatokat, a különbség igazából csupán az, mint a felnőtt és a gyerek között: az utóbbi gondoskodást kíván. A lakás minden részébe, még a hálószobába is bejárásuk van, gazdáik a szabadidejüket velük töltik, nyaralásra is elviszik, netán kozmetikushoz hordják, divatos állatruhákban járatják. A trend lassan odáig terjed, hogy a háziállat – kiérdemelve a társállat elnevezést – átveszi a gyerek, vagyis az ember szerepét. Az csak természetes, hogy betegsége esetén orvoshoz viszik, elpusztulása pedig hasonló gyászreakciókat vált ki, mint egy családtagé, akinek temetés, illetve síremlék dukál. A jelenség néhány évtizede indult Amerikából, majd átterjedt Európába, így hazánkba is.

Akik még rejtőznek

Évente akár húszezer újonnan felfedezett, pontosabban a tudomány által még rendszerbe nem állított élőlényt – állat- és növényfajt – írnak le a tudósok, igaz, közülük 2-3 ezret már csak utólag. Ez azt jelenti, hogy mire a leírása megszületett, már ki is halt.

Az újonnan leírt állatok között mindig akad néhány különlegesség is. Néhány éve egy horvátországi barlang mélyén 2 milliméter nagyságú csigát találtak, melynek nem csupán a háza, de a teste is áttetsző. Nehezen hihető, hogy egy városban is lehet új madárfajt találni. Még akkor is, ha a Kambodzsa fővárosában, Phnompenben élő, a verébfélék családjába tartozó varrómadár a sűrű bokrokat kedveli. Vélhetően ez esetben arról lehet szó, hogy a kutatók figyelmét elkerülte az a madár, mely amúgy a milliós város lakói mindennap¬jainak a része…

De kétkedésünkkel ne rontsuk el a tudósok örömét egy új medvefaj felfedezését illetően sem. Az kétségtelen, hogy az Ecuador és Kolumbia nyirkos-ködös felhőerdőiben tanyázó, éjszakai életet kedvelő, a farkával együtt is csupán hetvencentis, kilónyi mosómedvébe nem botlik mindennap a járókelő. Felfedezésének érdekessége inkább az, hogy az olinguitó nevezetű kis ragadozó már volt állatkert lakója is, ám gondozói összekeverték egy másik, hozzá hasonló fajjal – éppen ezért érthetetlennek találták, miért nem akar vele párosodni. A rejtélyre csak az állat kimúlását követően, csontvázának alapos vizsgálata után derült fény. A kutatók ezek után ismét nekiindultak az élőhelyének, s már az első éjszaka egy új maciba botlottak. Más dolguk így nem akadt, mint hogy a befogott állatot nagy elánnal új felfedezésként adják el a sajtónak…