Majdnem családtag

Kerekes szék vagy ágy – e kettő közül választhat Katalin, hol tölti a napját. Az egykori egyetemi tanár már csak árnyéka önmagának, 40 kilós teste magatehetetlenül pihen. Gondozója, Zsuzsa naponta kétszer érkezik hozzá, már-már családtagnak számít, hiszen a docensnő életének szinte minden mozzanatát megosztja vele. Segítője reggel fürdeti, eteti. Mire megjövünk, a Parkinson-kóros, több gerincműtéten átesett asszony az ágy melletti kerekes székében piheg. Az öt éve még aktív, tettre kész asszony akkoriban csak annyit érzékelt, hogy a villát nem tudja a szájához emelni, rövidesen pedig jött a kegyetlen diagnózis. Zsuzsa négy éve részese az életének, a kis lakásban otthonosan mozog. Már csak a délelőtti ceremónia utolsó felvonása van hátra: kiválasztani a megfelelő testhelyzetet Katalin számára. A döntés onnantól délutánig szól, önállóan ugyanis képtelen változtatni rajta. A felfekvéstől óvó kis szivacskarimákat Zsuzsa elrendezgeti, majd a karjába veszi az asszonyt és szépen az ágyba fekteti. – Újságot? Tévé-távirányítót? Kapcsoljam be a rádiót? – sorjáznak a kérdések, miközben Katalin szemüvegét törölgeti és a cumisüvegre emlékeztető flakonokat rendezgeti az ápoló. Mindent gondosan, kar-, de inkább fél karnyújtásnyira helyez. Mikor minden rendben, elköszönünk, majd délután, az „etetésre” megint jövünk.

Irány a patika és a közért, már a következő gondozottnak vásárolunk. Zsuzsa évtizede jár Erzsikéhez, hetente háromszor hozza neki a gyógyszereket, intézi ügyes-bajos dolgait. A 89 éves asszony az utcai teendőkre, de lassan már az otthoniakra sem képes. – Zöld hályogom van, alig hallok, súlyos csontritkulás miatt szinte nem tudok mozogni, sztómával élek, két lábamban protézis. Soroljam tovább? – kezdi két botjára támaszkodva a külsőre élettel teli asszony. Mosolya sugárzik, szeme azonban árulkodik: látszik, hogy minden vele töltött percért hálás. A férje húsz, a fia három éve halt meg, unokája alig-alig néz felé. Ma már szinte minden mozdulatra felszisszen, a helyzetváltoztatás a fájdalomcsillapítók dacára is maga a pokol. Zsuzsa a kapcsolat a külvilággal, aki segít elviselhetőbbé tenni a magányt, az állandó bezártságot.

A korábban nővérként, ma házi gondozóként dolgozó háromgyermekes anyuka nélkülözhetetlen részévé válik gondozottjai életének, magánéletét azonban próbálja kívül tartani. – Igyekszünk egymás között úgy megosztani a gondozottakat, hogy nagyjából egyenlő arányban jusson egyszerűbb és nehezebb feladat, mindenkihez kerül komoly fizikai és lelki terhet jelentő „kuncsaft” is. A legnehezebb a búcsúzás, az elmúlt hetekben hárman is elmentek. Tudjuk, hogy az élet velejárója, ám mi mindig a végénél vagyunk ott – gondolkodik el egy pillanatra Zsuzsa. Aztán a következő gondozottjának teendőit szervezi. Ahogy teszi ezt nap nap után.