Mesebeli öröklét

Gyógyítják a mesék a lelket – ezt tudjuk ösztönösen, ezért telepszünk esténként a gyermek ágya szélére, főleg, ha beteg, szorong vagy épp fájó veszteséget élt át. A kutatók szerint azonban érdemes eszünkbe vésni, hogy a népmesék – ahogyan a mítoszok is – főként felnőtteknek szóltak. A vándorútra induló, táltos paripára pattanó hősök mintát adtak, segítettek megküzdeni az élet és halál nagy próbatételeivel.

Ma elborzadunk még a gondolattól is, hogy szemébe nézzünk a halálnak. Bár a krimikben és napihírekben sorjáznak a tragédiák, de az nem jelent többet háttérzajnál. A gyászt is már nehéz viselni, hiányoznak a rítusok, a fájdalmat megélni segítő szokások. Az írónő, Szabó Magda ezt mondja: „A halott, akit szerettünk, nem olyan emlék, amely árnyékot vetne ránk, élőkre, hanem fényes, szelíd és ragyogó.”

Őseinknél még nem volt tabu a gyász, az elmúlás. A magyar népmesék érdekes jellegzetessége, hogy a „Kaszást” egészen emberinek mutatják. Éppoly hétköznapi figuraként jelenik meg, mint a hús-vér szereplők: néha ő is pórul jár, túl lehet járni az eszén, érdemes vele alkudozni, időt lehet tőle nyerni. Akadnak olyan mesék, melyekben a szegény ember azért fogadja fel keresztapának „halálkomát”, mert az nem válogat, mert a jókat és rosszakat is szereti. Hálából a Halál – kinek „szívében irgalom lakozék” – orvossá teszi az embert, aki őt rokonná fogadta. Egy másik történetet úgy kanyarítanak: a Halál maga is csak szolga, és restelli, hogy a Jóisten elküldte a két kicsi gyermeket tápláló özvegyasszonyért. Végül minden jóra fordul, mert a két árva egyikéből doktor, a másikból professzor lesz. A remény tehát mindig ott lüktet a mesékben: a nagy veszteségekből is talpra állhatunk, s létezik olyan csodaforrás, mely a levágott karokat, lábakat visszaforrasztja.

A bátorság rendre elnyeri jutalmát. „Egy életem, egy halálom” – szól a legkisebb fiú, és elindul apja kedvéért az örök ifjúság vizéért. Bár megleli, a kihívás mégsem egyszerű, hiszen nehéz megkülönböztetni a halál és az élet vizét tartalmazó korsókat... A kettő összetartozik, nincs egymás nélkül.

Az ember nehezen törődik bele, hogy földi pályája rövidre szabott. Ezt mutatja, hogy a halhatatlanságra vágyó királyfi története szájhagyomány útján több európai népnél is elterjedt. A fiút búskomorságba ejti, hogy születnek, majd meghalnak az emberek, ezért három pár vasbocskorral elindul megkeresni az öröklét országát. Találkozik olyanokkal – például a folyton gyászruhát varró királykisasszonnyal –, akiket egy átok hosszú, keserves életre ítélt: ők bezzeg szabadulnának, de nem tehetik. A királyfi megtanulja, hogy a hosszúra nyúlt lét is lehet teher. Végül rálel a halhatatlanság országára, nőül veszi annak királynéját. Ám ezért nagy árat fizet. Az apját már nem tudja feltámasztani, mert mire hosszú idő múltán visszatér a hazájába, már a palotát sem leli, így gyökértelenné válik. S többé vissza sem juthat a földi időbe, mert rögtön utolérné a vég.

Ugye emlékszünk az országútnál is öregebb vénasszonyra? Ő az, aki már a hamut is mamunak mondta, mégsem tudott búcsút mondani a világnak, mert „erősen szerette az életet”. A tréfás mese több változatban ismert, Benedek Elek is feldolgozta. A furfangos százéves öregasszony azzal ejtette át a Halált, hogy ráíratta vele az ajtófélfára: „Holnap jövök.” Majd másnap újra azzal küldte haza, hogy holnap kellene érkeznie… A mézben hempergett, dunnába bújt vénségnek tényleg sikerült kijátszania az elmúlást, mégis mindenki kacag rajta.

A mesék legtöbbje inkább bölcs beletörődésre int, és a megszokott, megnyugtató mondattal végződik: „Boldogan éltek, amíg meg nem haltak…”

Van-e visszaút az alvilágból?

Ha valami kifoghat a halálon, az a szerelem… A görög mítoszok azonban arra figyelmeztetnek, hogy vannak törvények, melyek erősebbek nálunk. Kalliopé múzsa fia, az énekes-lantos Orfeusz mindent megtett, hogy visszaszerezze elhunyt feleségét. Az asszonyt, Euridikét ugyanis egy kígyó marta halálra, miközben társnőivel múlatta az időt. A gyászoló szerelmes férj oly keservesen dalolt, hogy az alvilág királynőjének, Perszefonénak megesett rajta a szíve, s visszaeresztette a párját. Orfeusz leszállt érte az alvilágba, majd az életbe visszavezető úton ő ment elöl, utána Euridiké. Az volt az egyetlen kikötés, hogy a lantos nem nézhet vissza. A szerelmes férfi eszét azonban elvette a szenvedély, és a tiltás ellenére visszatekintett Euridikére. Így aztán végleg elvesztette asszonyát, és egész életét a gyász töltötte ki.

Egy másik mitológiai történet szerint Admétosz király azt az ígéretet kapta, hogy elnyerheti az öröklétet, ha valaki vállalja helyette a halált. Idős szülei nem voltak hajlandók az áldozatra, ám a felesége mérget vett be, s eltávozott az ura helyett. Perszefoné azonban megkegyelmezett az asszonynak, Alkétisznek.
Az alvilág királynőjében még élt a női szolidaritás…

A fű és a kígyó

Az akkád Gilgames-eposzt úgy is olvashatjuk, mint a halál értelmét kereső históriát. Gilgames király vigasztalhatatlanul gyászolja barátját, Enkidut, a „puszták leopárdját”. A király állatbőrbe burkolózva bolyong, majd elhatározza, hogy felkeresi a vízözönt túlélő Utnapistimet, hogy általa halhatatlanságot nyerjen. Utazásán szövetségesek után kutat, még az isteni kocsmárosnéval is összebarátkozik. Gilgames útját mégsem koronázza siker, mert nem tudja kiállni a rámért hétnapos virrasztást. Így legalább az örök fiatalság füvét próbálja megszerezni a tenger mélyéről, de azt meg egy kígyó ragadja el tőle. Sovány vigasz, hogy kiderül: a fű tényleg hat, a kígyó levedlik, és új bőrt növeszt. Az eposz hőse ráébred, hogy sem az örök fiatalságban, sem a halhatatlanságban nem reménykedhet…