Szárnyas időjósok

Nem a sólyom s nem is a gólya volt a Kárpát-medencében hazát foglaló magyarok legkedvesebb madara, hanem a daru. A tiszteletét Keletről hozták magukkal a mindenféle népekkel csatározó őseink, akik számára az időjárás-előrejelzésben töltött be pótolhatatlan szerepet.

Család-otthonValló László2013. 11. 19. kedd2013. 11. 19.

Kép: Image: 0004560085, License: Rights managed, Property Release: No or not aplicable, Model Release: No or not aplicable, Credit line: Profimedia-Red Dot, Alamy, Fotó: Profimedia-Red Dot

Kranichzug im Herbst Migrating cranes in autumn
Image: 0004560085, License: Rights managed, Property Release: No or not aplicable, Model Release: No or not aplicable, Credit line: Profimedia-Red Dot, Alamy
Fotó: Profimedia-Red Dot

A darvak ugyanis megérezték az esős, borús időszak érkeztét, amit úgy mutattak ki, hogy szárnyukat csapkodva keringtek a levegőben. Ezt látva őseink, ha csak tehették, elkerülték a hadba vonulást, mert az esős, ködös idő végzetes lehetett számukra: az állati ínből készült íjhúrok megnyúltak, használhatatlanná váltak. De ne menjünk ilyen messzire madaraink időjós tehetségének tanúsításában, ugyanis amikor a mai vonuló csapataik elérik az Északkelet-Kárpátokat, csakis szélmentes, tiszta időben vágnak neki a hegyek átrepülésének.

Történészek, néprajzosok bizonyítják, milyen előkelő helyet foglalt el a daru a nép életében. Számos dalunk tanúskodik erről (amíg például a később turulként elhíresült sólyomról nem szólt ének a magyar középkorban). De megtaláljuk a darut sok-sok régi magyar vár, város és család címerében, mint az éberség megtestesítőjét: áll a vártán és a javakra vigyáz. Arról már nem is szólva, hogy a darvászat, azaz a madár elejtése, húsának, tollának értékesítése kenyéradó mesterségszámba ment. (A fiatal madár húsa akár levesnek, akár pecsenyének elkészítve ínyenc eledel.) A darutoll gyűjtése még az 1800-as évek végén is dívott: dísztolláért szép summát fizettek a tehetősebb polgárok.

Szomorú, de tény: a darut az 1890-es évektől már csak vándormadarunkként tarthatjuk számon. A Tisza lecsapolásával olyannyira megcsappantak első számú élőhelyeik (a vízjárások, árterek), hogy alkalmatlannak bizonyultak e nagytestű (4-6 kilós) és 2 méternél is nagyobb szárnyfesztávolságú madarak eltartására. Így kénytelenek voltak északabbra (Lengyelországba, Oroszországba) tenni költőhelyeiket, onnan érkeznek a Kárpátok hegyein át hozzánk, és tartanak még délebbre, a Balkán és Észak-Afrika tájai felé. De újabban egyre nagyobb számban telelnek nálunk is: a 2012 januárjában végzett madárszámlálás szerint több mint húszezer daru állomásozott a szegedi Fehér tó, Kardoskút és Pusztaszer térségében. A szakemberek bizakodóak: elsősorban a Közép-Tisza menti víztározó és a nagyszámú mesterséges tó létesültével nem lehetetlen, hogy ismét költőhelyül választja hazánkat egykori kedves madarunk.

Ezek is érdekelhetnek