Adjon, aki megteheti

Egyáltalán, miért ajándékozunk karácsonykor? Hiszen mégiscsak egyházi ünnepről van szó. Talán éppen vallásos jellegének a háttérbe szorulása miatt? Nem valószínű, hiszen az ajándékozási szokás már a nyugati társadalmak elvallástalanodása előtt is megjelent.

Hogy megértsük, miért dívik karácsonykor az ajándékozás, érdemes elgondolkodnunk azon, hogyan alakult ki egyáltalán ez a szokás. A társadalomtudósok kutatásai szerint az emberiség történetével egyidős. Az ajándékozó mindenekelőtt azt fejezi ki: megteheti, hogy adjon, azaz van feleslege, tehát tehetős, ami erőt, hatalmat feltételez. A másik motiváció a lekötelezés: akinek ajándékot adunk, az olyasvalaki, akivel jó viszonyt akarunk kialakítani – fenntartani –, semmiképpen nem akarunk viszályba, netalán háborúba keveredni vele. Éppen ezért az ajándék visszautasítása durva gesztus, ami felér egy hadüzenettel. S persze az ajándékozással jár a viszonzás kötelességének érzése is. Az sem baj, ha a viszontajándék még nagyobb, mint amilyet kapott valaki. Tudja meg az ajándékozott, hogy kivel van dolga. Innen nézve érthető a mondás: jobb adni, mint kapni.

Az emberek egykor nemcsak egymást ajándékozták meg, hanem az isteneket is. Ezt nevezték áldozat bemutatásának, amiről az Ószövetségben éppen úgy olvashatunk, mint az ősmagyarok szokásai között. Az áldozatot elfogadó istenek pedig immár az ember lekötelezettjeivé váltak, illett azt egészséggel, szerencsével, bőséggel viszonozniuk…

Van-e köze mindennek a karácsonyi szokásokhoz? Valahol mélyen, a tudat alatt minden bizonnyal. A bőséges karácsonyi étkezés – ma már persze nem tudatosan – arra ösztönzi az égieket, hogy az asztal legyen mindig ilyen bőséges. De köthető az ősi szokásokhoz az ajándékozás „kényszere” is. Az ajándékok tárgyak, melyeknek szel¬lemük, lelkük van, s igyekeznek visszajutni a gazdájukhoz. Vissza ugyan nem tud térni – eltekintve most a felesleges tárgyak kabarékban is kifigurázott körforgásához –, ám emlékeztet arra, akitől származik. És sokszor éppen ez a nagyon is méltányolható cél: jussak eszedbe erről a tárgyról.

Visszatekintő

A szokás eredete az ókori Rómában keresendő, ahol is a saturnáliák – a nappalok hosszabbodásának ünnepe – alkalmával megajándékozták a gyerekeket és a szegényeket. Később, mint annyi más szokást, ezt is átvette a kereszténység, ám a gyerekek számára az ajándék forrása már nem a szülő volt, hanem a hagyomány szerint Szent Miklós. Nem véletlen, hogy az ajándékozás számos országban ma sem a karácsony része, hanem Szent Miklós ünnepekor, december 6-án szokásos. Nálunk viszont áttevődött karácsonyra, mégpedig a karácsonyfa állításának a német kultúrkörből eredő szokása miatt. A fákra becsomagolt süteményeket, édességeket, gyümölcsöt aggattak, melyeket a gyerekek nagy örömmel bontogattak. Innen már csak egy lépés volt a múlt század harmincas éveiben, hogy a fák alá is kerüljenek ajándékok, s azok ne csak ehetőek legyenek…

Élményt ajándékba!

Egy tavalyi felmérés szerint a lakosság negyede ritkán vagy soha nem olyan ajándékot kap, amilyet szeretne. Miért? Két oka lehet. Vagy azért, mert valójában nem ismerjük annyira a megajándékozottat, hogy tudnánk, minek örülne. A másik véglet meg az, amikor valaki bármit megvehet magának, tehát az ajándék nem a praktikum célját szolgálja. De akkor mit is? Végső soron a szeretetünk kifejezését. De biztos, hogy ezt csak tárgyakkal lehet? Vajon nem jobban örülne az illető valamilyen együttes élménynek? Például színházjegynek, közös hétvégének? Na, igen, de ehhez megint csak tudnunk kellene, hogy a partnerünk például melyik műfajt kedveli igazán. Hiába imádjuk mi az operát, ha a szerettünk ki nem állhatja. Ha ennek ellenére mégis oda veszünk neki jegyet, akkor leginkább magunkat ajándékoztuk meg – egy kísérőpartnerrel egyetemben. Az értékes, ám haszontalan ajándék helyett tehát érdemes szerényebbet vásárolni, s mellé saját időnket is a megajándékozottra szentelni, ahelyett, hogy azt az ajándékokra szánt pénz megkeresésével töltenénk. Így végső soron jobban megismerhetjük az illetőt, ezáltal megtudva azt is, minek örülne valóban.