Égig érő fenyő

– Megőrült? Ne bizgerálja, ütögesse a fát! – közelít az árus. Hadar, mondatai összecsúsznak, mint a puzzle-elemek, találgatni lehet, hol kezdődik az egyik, s hol végződik a másik. Cudar kedvében van, pedig alig három napja jött. Lepakolt, várt. Érdeklődő akad elég, gusztálják a fáit, de árait sokallják. Adja ezt olcsóbban is, jövendölik. Nem ismerik a főnököt, rebegi, ebben ne bízzanak!

Most meg ideért a tudatos vevő, én, aki fánál csak a bajt keresi: a színével van gondom, ágak állásával, terebélyességével. Először a vágási felületet lesem, ha hófehér, az jó, azt nemrég nyesték. Majd alsó ágat ütögetek, ha tüske potyog le, hasadjon meg bár érte a szívem, az árusnál marad, ilyen fa tisztességben még a karácsony estét se éri meg.

– Nyugodjon meg! – int az árus, s bár nála is első a vevő, akinek mindig igaza van, a karomat fogja, kéri, hagyjam abba a fák ütögetését. Felvilágosítom, mire készülök. Irigylem, hogy így ráér, nyögi. Nem ma kezdtem, újságolom. Fát, ajándékot én nem hagyok az utolsó percre. Asszonykámmal már a késő októberi sétákon közömbös arcot erőltetek magamra.

Gondolhatnák ezt bárgyúnak is, de tévednek. Figyelek én, nagyon is. Nejem nem lábfájós típus, de a kirakatok előtt mindig megáll. Ruhát, cipőt, táskát gusztál, én meg memorizálok, hol mit láttunk. Ő sem hagyna slamasztikában, megtéveszteni, néz, segítőn szól, most mondd meg, ki vesz ilyet magára? Ekkor a memóriámból törlök, könnyen megy, ide újra véletlenül se tévedjek. Ami „bejött” neki, otthon, titkon, hogy ne lássa, felírom, lerajzolom. Az ábra akár segíthet is a vásárlásban. Jó, a rajz sok mindenre hasonlít, lehet táska, ruha, sapka, teflonos sütő. Vásárolni pedig akkor indulok, mikor a szeretet jegyében még nem lökdösik egymást az emberek, még az eladó se fáradt. Mosolyog, tanácsot ad, s ha megígérem, hogy addig ügyelek a boltra, ruhát magára próbál, lássam, igazából hogyan mutat. Ha nagyon ráér, fehérneműt, fürdőruhát is mutat, nem is értem, miért nem szeretnek az emberek vásárolni. Így aztán az ünnep előtti tíz nap nekem a megnyugvásé.

Ajándék megvéve, néha tévedésből évekre eldugva. Csak fát veszek, díszítek, az meg smafu. Jó, régen volt ez másképpen is. Bízták rám bébipulyka vételét is. Csodálkoztam, miért több 8 kilónál, de hentes szerint ez a minimum. Gesztenyével töltöttük, konyakkal locsoltuk. Sült 12 órát. Hanem az íze? Ehetetlen és büdös maradt. Járt hozzánk akkor vizitbe néhány kóbor macska kunyerálni, őket örvendeztetve kiballagtam a pulykával, megszagolták, húsvétig már nem is jöttek többé.
Történetemmel magam mellé állítom az árust. Vágási nyomot les ő is, ágat ütöget, fát forgat, közelít, távolít hozzám, mire bólintok, ez jó lesz, ilyen fája senkinek nincs a világon.

– Nem bízná másra, nyilván maga farigcsálja – próbálkozik, de értek hozzá (vágtam már bele csempébe, lefolyó csőbe, lábba), ám látom rajta, fázik, ráhagyom. Farag. Van otthon talpból is vagy tíz, de ráüttetem, menjünk biztosra.

– Ha gondolja, házhoz visszük – ajánlja. Azt már ne, volt, hogy az utolsó pillanatban hozták, valami borzalmat, az égőt nem mertük gyújtani rajta, olyan ronda volt, látni se bírtuk. Most hálóba húzza még, vállamra kapom a fát. Ennyire jól már rég álltam. Két éve? Hogy a fa ki ne száradjon, vízbe, vödörbe állítottam. Belefagyott. Olvadni a sütőre löktem, a zárlattól az utca elsötétedett. Tavaly? Vonalzót bevetve díszítettem. A csodától lehidaltam, de szólt az asszonykám, a halászlé a feldíszített fa mögött, az erkélyen maradt. Bonthattam le, díszíthettem újra, kapkodva, rondán. Most ilyen nem lesz, ügyelek, hallé se fő.

– Kellemes ünnepeket! – szól még az árus. Önnek is, felelem, magamat szapulva, hogy amatőr módon már az első árusnál fát vettem. Kicsit magasnak is tűnik. A talp már rajta, jobb híján csíphetek le a tetejéből. Nem lesz olyan szép, mint terveztem, de majdnem.