Ha támad az energiavámpír

Barátságos beszélgetésbe kezdenek velünk, ám rögvest a nyakunkba zúdítják bajukat, bánatukat. Alig telik el fertályóra, s már ükanyákig visszamenőleg tudjuk, mennyi balsors üldözte a famíliájukat. Máskor meg azzal kezdik: jaj, hallom, mi történt veled – ám mire válaszra nyitnánk a szánkat, legott a saját meséjükbe fognak. Mi pedig bágyadtak leszünk, ólmos fáradtság tör ránk, mintha valami nyavalya készülne levenni a lábunkról. Mi történt? Semmi különös, csak éppen ránk csimpaszkodott egy energiavámpír. Miközben szenved, még részvétet is kelt: ő a született peches, neki soha semmi nem sikerül. Ilyenkor eszünkbe ne jusson válaszul a magunk gondját felhozni, hiszen az az övéhez képest úgyis bagatell, csakis bakfitty semmiség lehet. Az energiavámpírt nem érdekli, hogy amíg kitálal, közben teljes szomorúságba burkolja társalgó partnerét. Hiszen ő csupán csak elmeséli családi bajait, munkahelyi konfliktusait, hogy miért veszett össze a szomszédjával, majd kijelenti: igen, ő általában is egy balek, sőt egyenesen mártír, akinek sosem viszonozzák a jóságát…

Ellenszer? Nem könnyű az energiavámpír csápjait lepattintani magunkról, de megpróbálhatjuk gondolataiban csak odáig követni, ameddig úgy érezzük, tudnánk segíteni, ha hagyná. Tartsunk tőle két lépés távolságot, ne tépelődjünk túl sokat a bajain, hiszen csupán a számunkra is oly fontos erőnket pazarolnánk. Töltsünk a társaságában minél levesebb időt, próbáljuk meg nem átvenni a negatív érzéseit, igyekezzünk megőrizni a higgadtságunkat. Mindez nem kegyetlen részvétlenség, hanem józan belátásból fakadó önvédelem. Ha már neki nem segíthetünk, legalább magunknak se ártsunk.