Joshi Barat: Öt bölcs szava

– Jelent valamit a neve magyarul?
– Joshi a családi nevem, és arra utal, melyik kasztból származom. Bharat a keresztnevem, Indiát jelent.

– Mennyire számít még Indiában a kasztbéli származás?
– Máig roppant erősek a tradí¬ciók. Bráhmin, azaz papi kasztban születtem. Ne narancssárga ruhás papoknak képzelje el a felmenőimet – inkább bölcseknek nevezném őket, akik a hétköznapi munkahelyük és a normális családi életük mellett ősi vallási szertartásokat végeztek, s akikhez tanácsért kopogtattak be az emberek. Családunkban az utolsó hét-nyolc generációban mindenki foglalkozott jövendőmondással, az asztrológia és a sorselemzés tudománya a mi kultúránkban apáról fiúra száll.

– Vagyis akkor ön is örökölte a képességet?
– Talán. De fiatalon erről nem vettem tudomást, sőt eszem ágában sem volt ezzel foglalkozni. Értelmiségi barátaimmal lenéztük az indiai babonákat, azokat okoltuk az ország gazdasági elmaradottságáért. Egyszerűen meg akartuk váltani a világot.

– Ön speciel a színészettel…
– Számomra a színház a sosem múló, nagy szerelem. Sokáig úgy tűnt, a színészet lesz az én utam, ám az élet másképp hozta. A hazámban kitértem a sorsom elől, aztán itt, Magyarországon mégis afféle indiai „csodabogárféle” lettem. Most mégis színházi embernek tartom magam. Buddha mondta: „Szabad ember vagy, csak a személyiséged a börtönöd.”

– Egyáltalán hogy került ide?
– Én elkötelezett színpadi színész voltam, de elég okos ahhoz, hogy lássam: a bábosok sokat járnak külföldre, és a világ nyugati felén magas színvonalú a bábművészet, arrafelé több babér teremhet. Egy stockholmi ösztöndíj nyolc hónapja után, 1980-ban kerültem Magyarországra. Itt ragadtam.

– Mi szólt mellettünk?
– Hadd mondjak egyszerű példákat! Skandináviában az emberek lépegettek felfelé a mozgólépcsőn – itt álltak. Nekem ez az utóbbi szimpatikusabb, talán azért, mert ráérősebb. Svédországban sosem dicsérték meg a szép fekete hajamat – itt egy ilyen közvetlen kijelentéshez volt kellő melegség, kedvesség az emberekben. És nem utolsósorban Budapesten szerelmes lettem, gyerekem született, és a Bábszínház is marasztalt.

– Ön a keleti filozófiák, vallás számunkra sajátságos világában nevelkedett, ám több mint harminc éve nyugati kultúrában él – ahol ráadásul, a tévés beszélgetős műsorai által, valamiféle indiai bölcsként vált ismertté. Elég meghasonult állapotnak tűnik…
– Megélve nem az. Olyan vagyok, mint egy tekintélyes régi asztal: lehet csiszolgatni, fényesíteni, lakkozni, de a lényege nem változik. Keveredik bennem a magyar és az indiai lélek, de valójában keletről jött ember vagyok, és az is maradok.

– Merthogy milyen egy keletről jött ember?
– Pozitív életszemlélettel bír. Nem hisz a felszínnek, hanem mélyebben szeretné megérteni az emberi lélek mozgatórugóit. Más szemszögből nézi az eseményeket, mert hisz a reinkarnációban, abban, hogy újraszületve újabb esélyekkel, egy másik úton indulunk el majd. És más ritmusban érzékeli az időt.

– Álljunk meg az időnél! Hogy értsem ezt?!
– Én messzebbre nézek. Itt élek Európa szívében, és rácsodálkozom arra, milyen sokan kíváncsiak önmaguk jövőjére, ahelyett, hogy önmagukra lennének kíváncsiak. So¬kan a múltat sem, a jelent sem értik, nemhogy a jövőt!

– És akkor ugyebár jön ön, a sorselemző…
– Megköszönöm, hogy nem jósnak nevezett! Már csak azért se tudnék jósolni, mert én nem hiszem, hogy a sorsunk pontos forgatókönyv szerint, előre meg lenne írva.

– Pedig az emberek hajlamosak hinni az eleve elrendelésben, mert így felmenthetik magukat: a sors akarta így, én nem tehetek róla…
– Én ebben nem vagyok jó partner. Ha Istenről beszélünk, a többség egy kedves mennyei öreget képzel el, akinek nincs más dolga, mint hétmilliárd ember életének könyvét megírni, aztán ellenőrizni, majd büntetni vagy jutalmazni. Ez képtelenség! Én az ember önállóságát hangsúlyozom: az életünk során rengeteg elágazás adódik, és a döntéseinkkel mi magunk irányítjuk a sorsunkat.

– Az ember általában akkor kér segítséget, ha bajban van, és nem tudja, hogyan tovább. Öntől kap kész választ?
– Nem. Pedig olyan egyszerű, könnyű és roppant jövedelmező lenne negyedóra után kijelenteni: igen, gyereked fog születni vagy ne válj el, a férjed majd elhagyja a szeretőjét – a „jósipar” ezt teszi. Ehelyett én hosszú órákat beszélgetek az emberekkel, és együtt megfejtjük azokat a folyamatokat, amelyek velük történnek.

– Elég szűknek tűnik a mezsgye a pszichológus és a sorselemző között…
– Én abban látom a lényeges különbséget, hogy míg a pszichológus a múltunk, az előzmények alapján, akár a gyerekkorig is visszavezetve állít fel rólunk egy képletet, addig én a jövő szempontjából boncolgatok valakit. A megismert személyiség alapján megoldásokat vázolunk fel, és azt modellezzük, egy-egy döntés milyen hatással lenne rá 5-10-25 év múlva. Vagyis igyekszünk megérteni, értelmezni az illető sorsát, hogy jó döntéseket hozhasson.

– Milyen gondokkal fordulnak önhöz?
– Amikor az ember biztonságérzetét a racionalitása már nem garantálja, amikor elbizonytalanodik, amikor a logika már nem segít – akkor jönnek el hozzám. Néha szörnyű történeteket hoznak, de a legtöbben születésre, halálra, szerelemre, munkára és egészségre kíváncsiak. Bármilyen furcsán is hangzik, a történések, legyenek jók vagy rosszak, nem határozzák meg életünk minőségét. Minden a katarzison, azaz a lelki-érzelmi megtisztuláson múlik, amit egy esemény kivált.

– Másképpen című műsorában, meghitt beszélgetés során ismert emberek vetkőznek érzelmileg pőrére. Például Benkő Dániel bevallotta, hogy embert ölt, Csézy volt párja öngyilkosságára emlékezett, Dun¬dika pedig arra, hogy az apja bántalmazta… Mennyi ezekben a vallomásokban a spontaneitás?
– Nézzük előbb az én oldalamat! Csak annyira készülök fel az interjúalanyaimból, hogy tudjam, mégis kik is ők. Nincsenek előre megírt kérdések, nem törekszem riporteri bravúrokra. Inkább gondolatokat vetek fel és viszünk tovább együtt. Azt szeretném elérni, hogy a személyiségem kisugárzása, a szemkontaktus erősebb legyen, mint a „kameraláz”, és a beszélgetőtársam érezze: úgy vagyok kíváncsi rá, hogy közben vigyázok az emberi méltóságára. Hogy ők miért tárulkoznak fel nekem? Biztosan akad olyan is, aki tudatosan végiggondolja, mit fog mondani, „felépíti” a szereplését, belekalkulálva a másnapi bulvárlapok címoldalát is. De a többség őszintén arra vágyik, hogy végre ne a felszín vagy a látszat alapján mondjunk elhamarkodott ítéletet róluk, hanem megmutathassa az emberi, gyenge, sérülékeny oldalát, és azt reméli, a nyilvánosság segíti majd például egy fájdalom elengedésében.

– Ön rendkívül nyugodt, higgadt, kiegyensúlyozott ember, kellemes beszélgetőtárs. Vajon ebben rejlik a titka?
– Hízelgő számomra, ha ilyennek lát. Tudja, ha Indiában, a bölcsek tanácsában az öt idős egybehangzó véleményt mond bármiről, azt szentnek, Isten szavának fogadják el. Ettől én messze vagyok.