Világok határán

Kétszázötven. Ennyiszer következik be percenként a csoda, s jönnek világra a szerencsés kiválasztottak. Vagy a véletlenül fogantak? A visszatérő lelkek? Netán az életre kárhoztattak? Legyen kinek-kinek a hite szerint. Mint ahogy arról sem vélekedünk egyformán, hogyan született az első ember. Megfejtette már a tudomány? Csudát! Ráadásul akadnak pillanatok, amikor a kérdésre nem ildomos száraz elméletekkel, fejlődéstörténeti magyarázattal vagy a tagadók változataival válaszolni. Hiszen a születés misztérium, a teremtő erő és az esendő ember közös műve, pillanatnyi találkozása – amit bár mindannyian átéltünk világrajövetelünkkor, személyes emlékeinket még¬is beborítja a feledés homálya.

Az emberiség történelme azonban tele van szebbnél szebb eredetmondákkal. Kalandozzunk hát egy kicsit ebben a világban, s tegyük fel a kérdést: mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás? A lappok megoldották: a kacsa. Mondájuk szerint a kis szárnyas addig repkedett a vízzel borított Föld körül, míg ki nem emelkedett belőle Lavdzsepakh, az első szárazföld. Arra aztán leszállt, egy darabig szaladgált, majd tojt öt tojást. A negyedikből kelt ki az ember. A mezopotámiaiak változata se sokkal fennköltebb: igaz, maga a főisten alkotta az első embert, de hogyan? Kingu isten húsát, vérét és az agyagos földet kotyvasztotta hozzá össze. A maja-kicse indiánok szerint viszont az első ember létrehozása nem ment ilyen könnyen, hiába munkálkodott rajta hét isten. Először nedves földdel próbálkoztak, ám az agyaglények a víztől szétmállottak. Következett a fa, a siker megint elmaradt. A kifaragott bábok ugyan beszéltek, házat építettek és szépen szaporodtak, viszont se szívük, se értelmük, se céljaik nem voltak. Nemes alapanyag kell az emberhez – tanácskoztak ekkor az istenek. Ki segített végül megtalálni? Nem fogják kitalálni: a vadmacska, a prérifarkas, a törpepapagáj és a kánya. Ők vezették el az isteneket az ember nemes alapanyagához, a kukoricához. Serénykedtek aztán rajtunk sokat: morzsoltak, daráltak, tésztát gyúrtak, végül megformáltak. A polinéziai szigetvilág lakói viszont sokkal egyszerűbben születtek: három isten megalkotta az első szigetet, gyümölcsöt ültetett, a növény indájából levágott egy darabot, abból kelt életre az ember. A germán teremtéstörténetben sem bíbelődtek sokat: Odin, a legbölcsebb isten és társai a tengerparton sétálva két fatörzset találtak, az egyikből lett a férfi, a másikból a nő. Jó-jó, de hogy jött létre maga Odin? Ne gondoljuk, hogy nincs rá magyarázat, még ha nem is a legkézenfekvőbb: addig nyalta a sós dérsziklát egy óriástehén, míg e bölcs isten ki nem szállott belőle. Lám-lám, a mítoszok szerint istennek születni se feltétlenül elegánsabb, mint embernek. Persze a görögöknél azért akadnak szép esetek, például Pallasz Athéné születése, aki egyszerűen kipattant Zeusz főisten fejéből. Igaz, ehhez a fejet rézbaltával hasították fel…

A földi halandóba viszont inkább a fájdalom hasít a temetőben, ahol a felirattal szembesül, miszerint „Porból lettünk, porrá leszünk”. De a mondatnak legalább az első fele szép, hisz’ van-e a bibliai teremtéstörténetnél megkapóbb kép? Isten a föld porából létrehozza az első embert, akibe életet lehel. Ráadásul a Cornell University biológusai szerint mindez a tudományos magyarázatoktól sem jár messze: egy elmélet szerint ugyanis a földi élet az agyagból származhat, mivel olyan ásványok kombinációját tartalmazza, melyek elősegítik a molekuláris fejlődést.

De bárhogy jöttünk is létre, a lényeg mégiscsak az, hogy itt vagyunk. Tegyünk hát úgy, miképpen Ady Endre írja a Köszönet az életért című versében:

„Aki él az mind, mind örüljön,
Mert az Élet mindenkinek
Kivételes, szent örömül jön.”

A Félelem kiáltása

Létezik egy világ, ahol mindannyian jártunk már. Ahol nem volt idő, csak a végtelen, ölelő biztonság. Ahol nem bántott zaj, se fény. Éhséget nem éreztünk, pedig nem is ettünk, volt oxigénünk, pedig nem lélegeztünk. Aztán hirtelen vége szakadt. A simogató védőburok egyszerre kíméletlen erővel szorítani kezdett, majd végleg összezárult mögöttünk a múlt. Félelmetes erő préselt kérlelhetetlenül kifelé, s egy új világba érkeztünk. Megszülettünk.

Miért sír fel az újszülött? Mert egészséges – tartotta sokáig a közfelfogás. De harmincöt évvel ezelőtt Frédéric Leboyer francia szülészorvos „Gyöngéd születés” című könyvével gyökeresen felforgatta ezt a gondolkodást. Pedig nem tett mást, csak figyelt, logikusan gondolkodott és az újszülött helyébe képzelte magát. Azóta követői mind többen vallják: az első hang a félelem sírása, mert a baba világrajövetelekor iszonyatos fájdalmat és traumát él át. Ez látszik ordítástól eltorzult arcán, összeszorított szemein, görcsberándult pici testén, gyűröttre ráncolt homlokán. S hogy mi okozza e megrázkódtatást? A születés testi megpróbáltatásin túl a kinti zaj, fény és hideg, ami világrajövetele pillanatában rátör hirtelen. Az utolsó látható köteléket, a köldökzsinórt azonnal elvágják, nem hagyják, hogy tüdeje a levegővételre fokozatosan álljon át. A hirtelen beáramló levegő nagy fájdalommal tölti el. Pedig kis odafigyeléssel – például félhomállyal, halkra fogott beszéddel, meleggel és türelemmel – méltó megérkezése lehetne. Ma már egyre több helyen próbálják ezeket a körülményeket megadni. S az így világra jövő gyermekek élete általában nem fájdalmas ordítással kezdődik.