A siker rabszolgái

– Miért vágyunk a hibátlanságra?
– Leginkább az elismerést, s persze a nyugalmat, a biztonságérzetet, a boldogságot akarjuk. A hibátlanságra törekvés már tanulási folyamat eredménye: megtapasztaljuk, hogy csak akkor kapunk elismerést, ha tökéletesen teljesítünk. Ha a hibánkért elítélnek minket vagy a környezetünknek egy-egy tévedésünkre adott válaszát túlértékeljük, akkor azt hisszük, hogy hibázni nem szabad. Mindemellett már egészen fiatalon kezdjük összehasonlítani magunkat a többiekkel, s eközben könnyen juthatunk arra, hogy nem vagyunk tökéletesek – s onnantól kezdve már nem érezzük magunkat biztonságban.

– Mi alakítja ki a tökéletesség kényszerét?
– A gyerek önmagától sosem jut arra, hogy vele valami nem stimmel, ezt neki meg kell tanítani a családban, később pedig a kortárs közösségekben. Ha a teljesítményével kapcsolatban szorong vagy szégyent érez, akkor az lesz a célja, hogy e gyötrő érzéseket elkerülje. Ezért próbálja a maximumot nyújtani, s ehhez kell bizonyos terhelés, nyomás, elvárás, ami a belső késztetést is megerősíti. Gond akkor lehet, amikor a teljesítmény kényszerré válik, s bajnak érezzük, hogy nem vagyunk hibátlanok, tökéletesek. Ezért az elvárást és a követelménytámasztást elfogadó szemlélettel kell párosítani. Azt tartom jó szülő-gyerek kapcsolatnak, ha a feltétel nélküli szeretet és a követelménytámasztás egyszerre jelenik meg a nevelésben. Mert az a cél, hogy a maximalizmus ne valamiféle menekülés legyen, hanem olyan alkotó folyamat, amelyben mindenki igyekszik magából a legtöbbet kihozni.

– Felnőttfejjel hogyan lehet a meddő maximalizmusból kievickélni?
– Először is fogadjuk el a helyzetet úgy, ahogyan éppen van. Lehet, hogy túlhajtom magam, lehet, hogy minden elvárásnak igyekszem megfelelni, lehet, hogy ebben teljesen kimerülök – de jelenleg így működöm. Ezután tekintsünk messzebbre, fogalmazzuk meg távlati céljainkat, hogyan is szeretnénk élni – például mit szeretnénk megünnepelni, mondjuk, a hetvenedik születésnapunkon. Az ilyen célok és értékek határozzák meg, mit is teszünk nap mint nap. Ezután nézzük meg, milyenek a lehetőségeink, hogy az önismeretünket, önelfogadásunkat, önszeretetünket elmélyítsük – hogy megtaláljam magamat a teljesítményen túl is, hogy megtudjam, kicsoda vagyok akkor is, ha nem hozom a maximális teljesítményeket. Az a jó, ha letisztul, mit teszek azért, mert valamilyen belső hívásra válaszolok, s az alkotó kibontakozás energiáját érzem magamban, ami ihlettel, netán „küldetéstudattal” tölt el. Ugyanígy azt is számba kell vennem, amit csak valamiféle kényszerből cselekszem. Ez a különbségtétel teszi lehetővé, hogy jó értelemben törekedjem a csúcsteljesítményre, és mindennap nyugodtan hajthassam álomra a fejemet: ma ennyit tudtam teljesíteni – ezzel együtt fogadom el és szeretem saját magam.