Kettős ügynök vagyok

Már az egyetem első napján kivívta magának a figyelmet: azon kevesek egyike, aki nem rohangál kétségbeesve ügyintézőtől titkárságig, nem ül reményt vesztve a folyosón. Derűs arcáról egy percre sem tűnik el a mosoly, mindig bizakodóan tekint a jövőbe. Kiskorában is ilyen volt, mosolygós. Születési rendellenesség következtében látássérült gyermekként került a Kerepesi úti csecsemőotthonba, mikor a szülei nélküle távoztak a kórházból. Négy évvel azután pedig a Batthyány László Római Katolikus Gyermekotthon lakója lett.

Az otthonban, ahol akkoriban javarészt látássérült kisgyerekeket gondoztak, nem csak barátokra, de családra is lelt. Egy ott dolgozó házaspár elintézte, hogy keresztfiukként gondoskodhassanak róla. Nem volt egyszerű, Gyuri először csak havonta látogathatta meg őket az otthonukban. Ahogy cseperedett, úgy lazultak a szigorú szabályok, akkor és oda járt, ahová csak akart.

Mostanra már maga mögött hagyta az otthont. Pár hónapja igazi legénylakásban él, két barátjával: az egyik szintén látássérült, a másik segít a fiúknak, ha valami problémát egyedül nem tudnak megoldani. Gyuri amúgy ritkán szorul segítségre: közlekedni egyedül is tökéletesen képes, s önmaga ellátásával sincs gondja. Már aláríni, vasalni, gombot varrni is tud. Köszönheti mindezt a Szempont Alapítványnak, ahol látássérült felnőtteknek segítenek beilleszkedni a társadalomba, s intézni a mindennapi élethez szükséges bonyolult dolgokat. Tanítják őket gyógypedagógusok, az ügyintézésben, álláskeresésben pedig szociális munkások sietnek a segítségükre. Megváltozott munkaképességűként nem egyszerű az elhelyezkedés, ilyenkor nagy segítséget nyújthat a felkészült szakember. Az alapítvány keretein kívül is összejár egy maroknyi csapat. Múzeumba, kiállításokra mennek közösen, kirándulnak, játszanak vagy éppen csak teázgatnak.

A huszonhét éves fiút csupán néhány hónap választja el attól, hogy ne csak tanuljon, de taníthasson is. Magyar–történelem szakos tanár lesz, már csak a diploma kell hozzá. „Nem is az államvizsga a legkeményebb dió, sokkal inkább a portfólió… Több száz oldalnyi anyagot kell leadnom az eddigi legjobb egyetemi munkáim közül. Most mindet újra meg újra meghallgatni, javítgatni nem a legjobb móka.” Mert Gyuri így csinálta végig az egyetemet. Szorgalmasan bejárt az órákra, és „jegyzetelt”, vagyis mindent felvett diktafonra. Vizsgaidőszakban pedig visszahallgatta. Soha nem panaszkodott, mint tették azok a látó kollégái, akiknek csak elolvasni kellett a jegyzeteket.

A fotózást is végtelen türelemmel állja, pózol, ahogy kell. Vaku villan, Gyuri vigyorog. „Láttam ám! Kis atomvillanás. És én túléltem!” – mókázik tovább. Mert nem csak a jókedve végtelen, de a ravaszsága is. „Kettős ügynök vagyok, vigyázz! Figyelek ám! Csak jól álcázom magam” – jön közelebb s mutat intőleg a kezével. A fényeket látja, az arcokkal már bajban van. Nem úgy a hangokkal. A memóriája szinte végtelen. „Jó, bevallom, ha évekig nem beszélek valakivel, nem ismerem fel a hangját azonnal. De adjon csak pár percet, simán beazonosítom!”

Ahogy végzünk, rohan is tovább: ezer a dolog. Feladata van: mindjárt itt az államvizsga. Ami pedig csak a kezdet…