Állati sorsok nyomában

Olcsó poén lenne mondogatni, hogy kutyahideg van, de hát valóban vacogunk. Reggel nyolcra beszéltünk meg randevút a kecskeméti állatvédelmi őrszolgálat misszionáriusaival: elkísérjük őket szokásos ellenőrző körútjukra. Csatlakozik hozzánk a járási hivatal hatósági állatorvosa, valamint két rendőrjárőr és egy katonai rendész. Mielőtt útnak indulna a konvoj, eligazításon veszünk részt a városi rendőrkapitányságon. Lakossági bejelentések alapján állt össze az útvonal, öt helyszínen fogják megvizsgálni, alkalmasak-e az adott körülmények az állattartásra. Túl nagy reménye senkinek sincs, nem véletlenül érkeztek a panaszok. Az egyenruhásoknak a terepet kell biztosítaniuk, ellenkezés esetén fel kell lépniük, személyi okmányokat ők kérhetnek el az akció során, és ha szükséges, a nyomozást is nekik kell elrendelniük. Merthogy az állatmentőknek jóformán semmi mozgásterük nincs.

Kecskemét peremén, Alsószéktóban földútra fordulunk. Errefelé már tapintható a szegénység. Rozoga házak, összetákolt melléképületek, az udvaron szanaszét minden. Megáll a kocsisor az egyik kerítés nélküli portán, vagy tíz hangosan ugató eb szalad elénk. Nem árt óvatosnak lenni, mert a hírek szerint rátámadnak az arra tévedő járókelőkre.

– Nem a miénk ez a sok kutya! – válaszol tagadóan az őrszolgálat kérdésére a kopott ruhás asszony. Két felnőtt fia otthon lébecol, négy kisgyereket is nevel. Férje a közeli „csirkegyárban” dolgozik.

– Mit csináljunk, ha bedobják őket az udvarra? – folytatja. – Már beszéltem a családgondozóval is, hogy mit kéne tenni. Azt mondta, tegyem fel az internetre a kutyák fényképeit. De nincs nekünk pénzünk ilyesmire. Még azt se tudjuk beoltatni, amelyik a láncon van.

Erről a négylábúról kiderül, hogy az övék. Majd módosul a tulajdonlás állapota, amikor a hatósági állatorvos sorolja a szabályokat. Ha nincs beoltatva és chipeztetve, akkor azt két héten belül meg kell tenniük, körülbelül hétezer forintba kerül, s a határidő leteltével ellenőrzik majd. Mulasztás esetén a hivatal huszonötezer forintos bírságot szabhat ki a családra. Ennek hallatán a csahosról új történet szövődik, egyik ismerősüktől kapták „kölcsön”, aki amúgy éppen visszakéri, talán már holnap jön is érte. De még vacillálnak, mert nekik is kéne egy kutya.
– El tetszenek vinni a többit? – fordul az akciócsoport felé a nő.
– Természetesen. Vissza fogunk jönni értük – mondja az állatmentő.
 

Magyarországon egyedül Kecskeméten tartanak fenn állatvédelmi őrszolgálatot. Kaptak már bejelentést Pápáról, Füzesabonyból, de még a főváros XII. kerületéből is. Senkit sem utasítanak el, ilyenkor felveszik a kapcsolatot a helyi segítőkkel.

A helyi rádiózás megteremtőjeként ismert Tőzsér Judit több mint tíz éve került a szerencsétlen sorsú jószágok közelébe. Így mesél a kezdetekről:

– Egy fogadalommal kezdődött minden. A kiskutyám nagyon beteg lett, megműtötték Budapesten. Fohászkodtam Istenhez, és ígéretet tettem, ha életben marad, nagyobb összeggel támogatok egy menhelyet. Sajnos a kiskutyám meghalt, de úgy éreztem, az ígéret kötelez, ezért létrehoztam Kecskeméten egy állatmenhelyet, majd azóta még egyet.
– És az őrszolgálatot?
– Az a véletlenek összjátékának köszönhető, de tudom, véletlenek nincsenek. A rádió akkori vendége volt a helyi rendőrkapitány és az Állat-egészségügyi Szakigazgatási Hivatal vezetője. Hárman beszélgettünk, és felvetettem, mivel nincs állami pénz állatrendőrség létrehozására, segítsük egymást, végezzük közösen ezt a nemes munkát. A rendőrök bemehetnek magánterületre is, az állatvédelmi szakhatóság pedig elkobozhatja a szenvedő állatot. Mindenben egyetértettünk, s immáron tíz éve sikeresen és példaértékűen működik az állatvédelmi őrszolgálatunk. Ennyi idő kellett ahhoz is, hogy a lakosság hozzáállása és szemlélete megváltozzon, már maguktól szólnak, ha baj van.

Sosincs záróra, néha éjnek évadján is megcsörren a telefonjuk, hívták már őket alvásidőben azért is, mert egy gólya beszorult a magasfeszültségű vezetékek közé. Akkor sincs nagyobb nyugalom, amikor a Menhely az Állatokért Alapítvány munkatársaival beszélgetek. Telephelyük Kecskemét keleti szélén található, itt mindig telt ház van, sőt száz százalékon felüli a kihasználtságuk. Negyvennél több kennel, fűtött helyiség a sérülteknek, orvosi rendelő és műtő a beteg tappancsosoknak. Kevés civil szerveződés mondhatja el magáról, hogy részidős állatorvost foglalkoztat, aki mindennap ellátja az árva kutyusokat.

– Mentőkhöz hasonló gyorsasággal nem tudunk a helyszínre sietni, de igyekszünk huszonnégy órán belül ellátni a feladatunkat – mondja Majorné Bíró Andrea, az alapítvány titkára. – Legtöbbször rossz tartás miatt kapjuk a riasztást. Az előbb viszont azzal hívtak, hogy két kutya ül az egészségház előtt, azonnal menjünk.
– Város vagy tanya, teljesen mindegy – veszi át a szót Molnár Sándor, az ebrendészeti telep vezetője. – Luxusnegyedben is szenvedtetheti valaki a kutyáját. Ez nem a lakáskörülményeken múlik, hanem az emberi hozzáálláson. Az állatvédelmi törvény számos dolgot előír, nem csak a kötelező oltást és chipezést. Mindenkire vonatkozik, de sokan nincsenek tisztában vele.

– Sajnos nem tudunk eljárni azok ellen, akik nem tartják be a szabályokat – folytatja Hornyákné Boros Sarolta ügyintéző. – Még kutyájuk oltási könyvét sem kötelesek megmutatni. Nincs lehetőségünk büntetni. Elmondjuk az alapvető törvényi előírásokat, és ha nem jutunk előbbre, feljelentést tehetünk. Akkor aztán meglepődnek, amikor világossá válik, hogy három év börtönbüntetés is járhat állatkínzásért.

Lelkesedés és elkötelezettség nélkül nem lehet ezt a missziót végezni. Aki nem bírja a sérült állatok látványát, az jobb, ha más pályát választ. Az évek során bizony voltak már rémséges esetek. Nemrég egy helvéciai szaporítótelepen megtartott rendőrségi akció során majd’ négyszáz kistestű kutyát találtak, mindenki öklendezett a szagtól és a látványtól. Huszonnyolc kölyköt vitt el az állatvédelmi őrszolgálat, hónapokig gondozták őket, mígnem vissza kellett adniuk a tulajdonosnak, akinek ügye a bíróságig sem jutott el. Ez egyébként is ritka még, a legtöbb eset rendőrségi szakaszban befejeződik. Pedig akad olyan gazda, aki képes eltűrni, hogy kutyájának nyakába belenőjön a lánc, a karabinert beakasztja az állat bőrébe vagy felgyújtja az ártatlan jószágot – ilyen kínzásokkal is találkoztak már a kecskeméti állatvédők.

– Mi közünk van hozzá? Ezzel szoktak fogadni bennünket – meséli Molnár Sándor. – Egyszer késsel támadtak rám, amikor az utcán kóborló kutyákat kezdtem begyűjteni. Kiszaladt a házból egy izmos férfi, és megfenyegetett, hogy elvágja a torkom, ha nem hagyom abba. Nem vagyok ijedős, de jobbnak láttam, ha távozom. Persze a legtöbb helyen együttműködőek a gazdák, főleg, ha élelmet, szalmát viszünk segítségül. Egy külföldi támogató jóvoltából húsz-harminc kutyaházat is ki tudtunk helyezni.

– Korábban az állatvédelem nem volt ennyire előtérben, ma már munkánk szerves része. Városon belül a járőr, külterületen a körzeti megbízott feladatai közé tartozik – ezt már Takács Attila, a Kecskeméti Rendőrkapitányság közrendvédelmi osztályának helyettes vezetője mondja irodájában. – Szoros kapcsolatban vagyunk a Menhely az Állatokért Alapítvánnyal, folyamatosan kapjuk tőlük az információkat. Heti rendszerességgel magunk is tartunk ellenőrző körutat. Az állatokkal való helytelen bánásmódot – amelynek következménye maradandó egészségkárosodás vagy pusztulás – helyszíni szemle során tudjuk bizonyítani, és ha megvalósult az állatkínzás vétsége, akkor megtesszük a szükséges lépéseket. Hatósági állatorvost hívunk, szólunk az állatvédelmi őrszolgálatnak. Azonnali beavatkozás esetén elkobozzuk a jószágot.

– Mi keltette eddig a legnagyobb visszhangot?
– Kecskemét főterén térfigyelő kamerák rögzítették azt az embert, aki folyamatosan rugdosta a kutyáját. Vádemelési javaslattal éltünk, a bíróság ítéletet is hozott az ügyben. Ugyancsak büntetést róttak ki arra a gazdára, aki éheztette a lovát, hagyta éhen halni. A csontsovány állat látványa sokkoló volt.

– Tapasztalataik szerint még mindig fittyet hánynak a polgárok az állatvédelmi törvény elírásaira?
– Bár egyre szélesebb körben ismertek a szabályok, sokan mégis saját vagy családi ügyüknek tekintik az állattartást. Az ellenőrzések során magánlakásba csak akkor léphet be rendőr, ha bűncselekmény megakadályozásáról vagy bűncselekményt elkövető elfogásáról van szó. Hatósági állatorvos és járványügyes viszont bármikor tarthat ellenőrzést.

– Nem rettennek vissza a szabálysértők a következményektől?
– Sokszor szemünkre vetik, miért nem a betörőket fogjuk el. Azokat is elfogjuk, de az állattartási szabálytalanságok felett sem hunyhatunk szemet.

Úrihegyben járunk, de nem egy úriembernél. Kovács Antal harminc éve lakik a kis házban. A falakat kikezdte az idő, kerítés sincs. Az udvar közepén egy láncra vert puli vicsorog, a hátsó traktusban sorstársa figyeli az eseményeket. A házigazda keresetlen szavakkal fogadja az akciócsoportot. Az ebek oltási könyvét nem adja elő, ő ugyan nem keresgeti, azt se tudja, hol tartja az asszony.

– Biztos valami buzi jelentett föl, maguk meg fölvonulnak, mint a cirkuszban – morgolódik a köpcös öreg. Hogy a tizennégy éves pulija gyógyíthatatlan beteg, lebénult hátsó lábára már rá sem tud állni, az nem érdekli. Chip? Nehogy már arra pénzt adjon ki, mikor a saját gyógyszerét sem tudja kiváltani!

– Vigyék el a f...-ba és üssék agyon! – fordul ki magából, majd a konyhából nagy lendülettel kihajítja a kutyának a reggelire elfogyasztott disznósajt bőrét. Azután beleiszik a kétliteres kólásüvegbe.
– Figyelmeztetem, a kutyákat be kell oltatni, két hét múlva újra kijövünk ellenőrizni – próbál véget vetni az értelmetlen diskurálásnak a hatósági állatorvos.
– Jöjjenek csak, addigra itt egy kutya se lesz!

A rendőrök elkérik a háztulajdonos személyi okmányait, a hatósági állatorvos felveszi a jegyzőkönyvet, majd közli, hogy ellenszegülés esetén huszonötezer forint is lehet a bírság.

– Miből fizetnénk ki? – csattan fel az öreg. – Ennivalóra sincs pénzünk! Én ugyan nem írok alá semmit! Nincs maguknak jobb dolguk? Mi van itt? Nehogy már kutyaállam legyen ebből az országból!

Továbbindulunk. Visszanézek a tanyára, a férfi még mindig szórja a szitkokat, ökölbe szorított kézzel mutogat az ég felé...