Fót örök

És zene se kell. Szemét becsukva ügyesen perdül. Táncban nem vagyok jártas, de vélem, klasszikus tánc lesz ez, bécsi keringő vagy angol. Ki értő, érzi a különbséget. És hirtelen székek, asztalok vannak útban, a fiú önfeledten pörög, mint kezdő táncos, ki magában azért számol, balra és jobbra, és fordul. Ki tudja, hol jár már térben s időben. Tánc van, ami rabul ejt, röpít, elvarázsol. És tart ez a hirtelen varázs úgy percig, kettőig. Akad, hogy az idő értékét veszti, és Erzsike, akit hivatalosan Mészáros Józsefnének is hívnak, pillanatra megáll a vasalásban. Néz, elámul, elfutja szemét a könny, a fiúhoz siet és öleli: boldog vagyok, de örülök! És a társak, a többiek is a fiú köré gyűlnek, látszik rajtuk, büszkék, a majdnem testvér sikere olyan, akár az övék lenne, hiba megkülönböztetni. A siker osztható.

Ugyan, mondja a fiú, de érzi, nem teljesen szokványos tett ez. Ő tolószékben ül. És ilyen guruló csodában érkezik hozzá a gratulálók többsége is. Fellépek, értitek, ismétli. Elérte a maximumot, ami nagyjából elérhető. Őt már nem hitegetik, hogy állapotában jelentős változás következhet be. El se hinné talán, nem gyerek már, 13 éves elmúlt. A fóti gyermekközpontban járunk, itt azért hamarabb felnő az ember. Vagy, ha olyan, sosem lesz az egészen.

Érdekes település ez. Az eligazító tábla néhol még kint maradt: Gyermekváros. Így is szólnak róla, pedig rég nem az. Véletlenül? Ugyan! Különös hely ez: a gyermekotthon úgy 40 évvel korábban kapott városi rangot, mint a befogadó települése, Fót. S mit elmulasztottunk régen, a hely előtt emeljük meg a kalapunkat mélyen. Befogadó hely ez, itt nem tüntettek, hogy ezekből a gyerekekből nem kérnek, mert mi lesz a közbiztonsággal, ki védi az ő gyerekeiket, s ki őket, ahogy ez másutt divat. Nem, ez így volt itt természetes, s maradt így, szerencsére!

Károlyi István Gyermekközpont – olvassuk. S előbb kastélyt látunk, üde kivételként nem omladozik, mutatós, ha szerencsénk van, az egyik örökössel, Károlyi László gróffal és Erzsébet asszonnyal is találkozhatunk. Ők egy részt „kiszakíthattak” az ősi jussból, cserébe, bár nem kötelességük, támogatják a gyermekközpontot.

Érkezésünk előtt figyelmeztettek, itt speciális szabályok érvényesek: a kastély, a hozzátartozó park sötétedésig látogatható, ám a sorompó, mint pályaudvarokon anno, öt percen túl is zárva tartható. Járt utat sem lehet elhagyni. Vadkacsákat, mókusokat, famatuzsálemeket nyugodtan fotózhatunk, de gyereket csak és kizárólag előre beszerzett külön engedéllyel lehet.

Most nyitva a sorompó. Gyerek sincs, csak egy német házaspár. Bőszen kattintgatnak, hogy minden szép, jó, mindennel meg vannak elégedve.

Kisbusz jön, tele fiatalokkal, mire a portás kilép, udvariasan szól, tegyük el a fotómasinát. S látjuk, a buszból tipikusan nem magyar ifjak szállnak ki. Később tudjuk meg, afgán, pakisztáni, szomáliai, szudáni menekültek. Háború elől „szaladtak” idáig. Szüleik mindent eladtak, őket megölelgették, legalább titeket tudjunk biztonságban, búcsúztak, és indították a gyereket, el a nagy bizonytalanba. És utaztak hajókon rakomány közt bujkálva, napokig étlen-szomjan. Azután kamionokban zötyögve, szintén bújva, rejtőzködve. Nyáron izzadtságban fürödve, télen hidegtől reszketve, hogy már minden mindegy is volt nekik, csak egyszer legyen vége ennek a nagy utazásnak. S vége is lett, nem úgy, mint tervezték: egyenruhások világítottak a szemükbe, és kérdezték őket, amiből semmit nem értettek, de kaptak enni-inni, fürödhettek, tiszta ruhába bújhattak és ágyban aludhattak, ami jó volt. És ismét autókba szálltak, indultak újra, ki tudja, hová…

S megérkeztek ide, Fótra. Itt barátságos, mosolygós arcú-hangú asszony fogadta őket, dr. Jananné Raoufi Fatana, aki többjükhöz anyanyelvükön szólt. Sok nyelven, több dialektusban ért. S ült ez az asszony, végighallgatta a borzalmakat, már nem mosolygott, hogy a fiatalok miket éltek át. De szeme közben is simogatott, nyugalom, rendbe jönnek a dolgok. Lódított? Nem nagyon. Bár sokak bennünket eredetileg tranzitországnak véltek, ahonnan időben tovább kell állni, azért nyelvet, szakmát tanultak.

Ezekről kérdeznénk Fatanát, aki mindkét hivatalos afgán nyelvet is beszéli, de szabadságon van, a beszélgetés nélküle, vele is kockázatot rejt, így fényképezőgépet csak leengedünk és intünk, hogy minden jót, helló. S már tőlük is őszinte a mosoly, a visszaintegetés. A háború, az átélt borzalom azért nincs feledve, csak hátrébb raktározták a memóriába, míg lassan olyan polcra kerül, ahol idővel talán már nem is találják. Most ez a cél!

És haladnak: félelmet, szorongást feledve, esténként már a nemzetközi ifjúsági házba mennek, és előbb csak egymással, ahogy szokták, majd másokkal, a nyelvi értetlenséggel mit sem törődve, beszélgetnek. S ki beszél, megnyílik. Mindegy, értik vagy se, a szorongása lassan múlik, rájön, ez itt egy élhető hely. Itt kezdenénk a látogatást, de a bemutatásuk „nemzeti kockázat”, s Fatana sincs, hát újfent kalapot emelünk Fót előtt: nem tiltakoztak, őket, az idegenből érkezőket is befogadta.

S mennénk a speciális gyermekotthonhoz. Otthon ez az otthonban, de különös nap van ma, erős, kettős fronthatás, éjjel telihold lesz, ez az idő mindenkit megvisel. Prokai Judit vezető csoportjaiban enyhe vagy súlyos pszichés állapotú, netán súlyos beilleszkedési zavarú gyerekek élnek. Érkeznek ide otthonról, velük végképpen nem bíró szülőktől vagy hasonlóan döntő nevelőszülőktől, gyermekotthonokból is. Megannyi vizsgálaton, kezelésen, újra ébredő reményen, lemondáson vannak túl, s bizottsági meghallgatásokon is, itt Prokai Judit azzal fogadja hát őket: „Legfeljebb igazíthatunk rajtatok, lehetőséget kínálunk, hogy az elvárásoknak, társadalmi igényeknek megfelelhessetek.”

Viszik a gyerekeket egyéni és csoportterápiára. Kezdik elölről, újra s újra, fáradhatatlanul. De sokan vannak, és biztos recept sincs. Van, aki bezárkózik, magát önmaga börtönébe csukja, s nincs mesterember, aki onnan kiszabadítsa. S van, aki örökösen kitör, keresi, kibe kössön bele. Ok se számít, a vita élteti. Van, akin a foglalkozás segít, s van, akin Pletyka kutya, a vizsla: őt simogatni, szeretgetni nem szégyen, nem a gyengeség jele. Van, akin a pszichológusok jobbítanak.
Aztán vannak napok, amikor semmi se segít. A mai nap ilyen, talán jobb, mondja a vezető, ha nem találkozunk velük.

Önnek mi ad sikerélményt, kérdem, mert látom, fáradt. Sikert? Amikor ezektől az örökké a maguk bajaival küzdő ifjú emberektől kérdezzük, ki segít – az étteremben bútort kellene pakolni –, és mindenki jönne. Vagy árvízi védekezésnél, pedig csak 16 éven felüliek jelentkezhettek, mindenki pattant, s aki napok óta csak gubbasztott, az is jött segíteni. Szentendrén, Dunakeszin homokzsákot pakolt, és boldog volt, lám, hasznát látni, ő se kevesebb másnál. De ma a front, a telihold okán jobb, ha nem kérdezgetjük őket.

A szülők? Ki így, ki úgy! Van, aki tud, jön. Van, aki kifogást keres, miért nem ér rá. Csomagot küld. Ír. Nem ír. Minek? A gyerek se kíváncsi rá, nem olvassa el, akkor meg minek.

Különös hangulatú a gyerekotthon szinte gyerek nélkül. Márpedig Fót nappal ilyen. A fiatalok iskolában vannak, szakmát tanulnak. Kinek mi adatik. Különösek itt az elvárások is, kitől mire telik. Nahát, már egész nap elvan pelenka nélkül, remek. Rosszul, de mosogat. Jó. Kimossa a ruháit. Príma. S tanul vagy legalább tanulni próbál. Ez az! Esélyek? Ne legyintsünk. Bár az itteniek többsége erős lemaradással indul, mert akad, akit már a szülőszobán ott felejtettek. Másról – belátva, sok a gond vele, s túl sok nem is várható a gyerektől – később mondtak le. Arról már régóta nem vitáznak a szakemberek, a gyerek érdeke a leg¬fontosabb, neki pedig legjobb a családnál. S ha nincs család, jöhetnek az örökbefogadó szülők. Ha ők sincsenek, akkor a nevelőszülők. Ha ők se tolonganak, maradnak az otthonok.

Itt, Fóton például Povázsayné Kovács Mariann a különleges otthon vezetője, ő a tartósan beteg, fogyatékkal élő, mozgássérült gyerekekkel foglalkozik 6–20 éves korukig. Törékeny asszony, találgatjuk, honnan az energia, honnan a tűz benne, honnan az erő a küzdelemhez. Miképpen jut erő arra is, hogy a korhatárt megélő gyerekeinek, akiknek innen menniük muszáj, új otthont járjon ki, mert a volt családjukhoz, ne csapjuk be magunkat, úgy két-három százalékuk kerül vissza. Azért küzd, örök optimista. Mit kap cserébe? Mosolyt, ölelést. Az hetekre elég, az energiával tölti fel.
Repül az idő, sorra érkeznek a gyerekek, hogy mondják is, minden rendben volt az iskolában, és asztalhoz üljenek. Nyolcan-kilencen vannak egy-egy házban, kétágyas szobákban. Élnek, mint testvérek. Vagy annál kicsit szebben, közöttük ritkább a vita: aki majdnem van csak otthon, kisebb az igazságérzete.

Várjuk az igazgatót, Kádas Istvánt is, aki megbeszélésről, értekezletről jön, és oda is igyekszik, és még delegációt is fogad. És persze hallja a híreket, ismeri a jogszabályokat: hogy minden gyerek kerüljön családhoz, az az ideális. Olcsó válasz lenne, de nem mondja, hogy a fóti gyerekekért azért nem annyira vetélkednek. Sőt! S mégis ég, izzik, lelkes ez az ember, új „szakmai egységekről”, egy kis nevelőszülői hálózatról álmodik, ahol testvéreknek nem kell azért egymástól elválniuk, mert az egyikük, teszem fel, kerekes székbe kényszerített, a másikuk pedig nem. Otthonok megszűnéséről persze ő is hall, de fejet ráz: nem, Fót ez alól kivétel, Fót örök.

Tavaly ünnepelte az 56. születésnapját. Kevés meghívót küldtek, izgultak is, néhány régi diák azért jöjjön – majd aztán feszengtek, tudják őket leültetni, megkínálni. Hatszázan érkeztek. Képviselő, humorista, tanár jött, s volt, akit széken gurítottak, akadozva, betűkkel küzdve mondta, jó volt itt nekem, köszönöm.

Most a fiút nézzük, aki táncversenyen indul. „Testvére”, aki szintén kerekes székben ül, rosszul lát, hall, bár fiúknál furcsa, megöleli, azt súgja, büszke vagyok rád.

Ennyit mi is elmondhatunk.