Ennél értelmetlenebb halál?!

Jól emlékszem arra, amikor először szembesültem a berlini fal baljós, irracionális látványával. Hihetetlen, ahogy az utcák két felét elválasztva kanyargott. És furcsa volt a '74-es Berlin kihalt, komor, rejtőzködő hangulata. Budapest is lepukkant, szürke város volt akkoriban, de az NDK fővárosához képest maga a déli életöröm és fesztelenség.

A németek, akikkel hivatalosan találkoztam, megfeleltek a róluk alkotott előítéleteknek: mintha mind magas, szőke, nyársat nyelt és humortalan lett volna. De találkoztam másmilyen németekkel is. Velem utazó barátnőm gyerekkorában ott járt iskolába, sok régi ismerősével beszélgettünk, akik őszintén elmondták: mindnyájan mennének, ha tehetnék. Kriszta már sokakat nem talált meg tizenöt év után. Az egyik család légies termetű lánygyermeke egy autó csomagtartójába beágyazva szökött meg, egy férfi a jugoszláv zöldhatáron – mindkettőjüknek Magyarországon át sikerült. A harmadik egy helsinki konferencia delegáltjaként lépett le. És sokukat elkapták: egy ismerős színész akkor már négy éve ült tiltott határátlépési kísérletért. És hallottunk olyan kiskatonáról, akit éjjel mászta meg a falat, hogy aztán géppisztollyal szedjék le róla…

A nyolcvanas évek közepén már valamivel enyhült a légkör, ha nem is sokkal. Mindenki a nyugatnémet televízió adásait nézte, s már levelezhetett, telefonálgathatott a túloldali rokonokkal. Nyaranta meg a Balatonnál találkozhatott velük. Egyazon behajtón parkolt a nyaralók kertjében Mercedes és Trabant. S olyankor terveket szőttek, hogyan lehetne átjutni. Számukra tényleg az ígéret földje volt a másik Németország.

És akkor eljött 1989 augusztusa. Sokszor megírták, megfilmesítették már a Páneurópai piknik csodálatos hétvégéjét, amikor mintegy 750 német turista átszakította a szalagokat, és mindenét hátrahagyva, egy szál ruhában átrohant Ausztriába. Sokszor láttam már ezeket a jeleneteket, de még mindig könnybe lábad a szemem a boldog fiatal arcokat, a síró ölelkezéseket látva…

E napok egyetlen tragédiáját dolgozta fel a Határeset című dokumentumfilm, amelyet a Duna Tévén láthattunk. Két nap múltán, augusztus21-én, a Piknik-résztvevők hihetetlen szerencséjén felbuzdulva, egy keletnémet család nekivágott a magyar–osztrák határnak. Kurt Werner Schulz, a felesége és hatéves kisfiuk egyszerűen már nem bírt tovább várni. Egy fiatal határőrtiszt meglátta őket, s mivel a tűzparancsot az illetékesek elfelejtették visszavonni, lőtt. A nő és a gyerek még átjutott, a férfi nem. A filmesek néhány éve visszahozták a helyszínre az özvegyet, s együtt idézték fel a történteket.

Ennél értelmetlenebb halál?! Hiszen alig húsz nap múlva Horn Gyula kiengedte a Budapesten gyülekező keletnémetek ezreit. Ha csak ennyit várnak… Ha megadják magukat a határőr felszólítására, már biztosan nem toloncolták volna vissza őket az NDK-ba, mint tették azt a korábbi határsértőkkel – megúszták volna... Ha a beijedt határőr nem akar gondolkodás nélkül megfelelni a parancsnak. Ha és ha. De hát ez a történelem, itt nincs olyan, hogy mi lett volna, ha…

A vasfüggöny nem létezik többé. Sem a jelképes, sem a valóságos. Senki nem lép aknára, senkit nem lőnek le, senkit nem zárnak börtönbe, s fel sem akasztanak, ha menni akar. A keletnémeteknek – a kezdeti nehézségek után – megoldódott a helyzetük, már menniük sem kellett, helybe jött a Nyugat. Nekik hazát sem kellett váltaniuk. Na és a magyarok? Sokan elmennek, és vannak, akik visszajönnek. S vannak, akik hazát váltanak. De mi, a nagy többség – most már maradunk.