Liptai Claudia: Amiről mélyen hallgatok

– Mit tudott meg az újságokból a héten a magánéletéről?
– Egyre kevesebbet foglalkoznak velem. De nem volt ez mindig így! Tizennégy éve vagyok a médiában. Amikor elkezdtem, fel sem merült bennem, hogy milyen lesz a sajtóval való kapcsolatom. Huszonévesen az ember harapni akar, úgy gondolja, mindent lehet. Utólag hibának tartom, hogy semmi tudatosság nem volt bennem. Lényegében a kereskedelmi televíziók elindítása adott szárnyakat a bulvárújságírásnak. Előtte nem volt gyakorlat egy képernyős privát szférájáról, hálószobatitkairól tudósítani. Én valamiért a legnagyobb aranybányák egyike lettem. Szappanoperává vált az életem, ha lemaradtak egy részről, írtak maguktól egyet.

– Miért nem tett ellene?
– Homokba dugtam a fejem, el akartam hitetni magammal, hogy nem érdekel, miket irkálnak össze rólam. Csakhogy az én mesterségem mérhetetlen érzékenységet kíván, aminek következtében nehezebb elviselni az igaztalan támadásokat. Sokszor a szemembe mondták: tudhattam, mire számíthatok. Nem, nem tudtam. Hogyan is feltételeztem volna, hogy szétszednek a legapróbb sejtjeimre, és attól leszek még érdekesebb, ha minél zaftosabb pletykát találnak ki rólam? Egyszer csak elérkezett a pillanat – talán a korral járó bölcsesség hozta? –, amikor beláttam, hogy nem mehet így tovább. Akkoriban kezdtem el dolgozni a menedzseremmel, neki köszönhetően 360 fokot fordult a bulvársajtóval való kapcsolatom. Megfogyatkoztak a szenzációhajhász cikkek. Le kell ülni elbeszélgetni az ellenséggel, és onnantól nehéz lesz folytatni az ellenséges viszonyt.

– Szemtől szembe elszáll a bátorság?
– Pontosan. Bárki a szemembe mondhatja a véleményét, de ilyen emberrel még nem találkoztam. Névtelen kommentelőként fröcsögni az interneten nem nagy hőstett, nem is olvasok el egyet sem. Egyébként sokan megszólítanak. Az előbb is odajött hozzám egy hölgy a büfében, és megdicsérte a közvetlenségemet, szerinte ugyanolyan vagyok a képernyőn, mint a civil életben. Nem is tudnék másmilyen lenni.

– Mi az alapja ennek?
– Talán az őszinteség. Sosem mondok olyat, ami nem igaz. Amiről viszont nem akarok beszélni, arról mélyen hallgatok, ön se próbálkozzon. Valójában én már nem tudok meglepetést okozni, hiszen kezdettől fogva nyitott könyv az életem. Nem derülhet ki rólam olyasmi, ami nem is létezik.

– Nem zavarja, ha megszólítják?
– Miért zavarna? Rengeteg szeretetet, kedvességet, együttérzést kapok az emberektől. Örülnek az örömömnek. Ez fantasztikus élmény. Főleg, ha olyanokkal találkozom, akik jó magyar szokás szerint nem keseregnek, nyekeregnek, szipognak, hanem látszik rajtuk a boldogság. Legszívesebben mozgalmat szerveznék értük. Mindenki vegye tudomásul, hogy az öröm a pillanatokban rejlik.

– Tényleg tennie kellene valamit, mert egy ENSZ-felmérés szerint Magyarország a boldogságlista száz­tizedik helyén áll, még Vietnam is megelőz bennünket!
– Szerintem a magyarok magukra kényszerített boldogtalanságba menekülnek, a bizonytalanság adja a biztonságot. Kényelmesebb azt mondani, úgysem fog sikerülni. A rossz is jobb, miközben ugyanennyi erővel el lehet érni a jót. Akarni kell, hogy az ember jól érezze magát.

– Itt a kulcsszó: akarni kell. És mi van akkor, ha nem megy?
– Természetesen nem tudunk mindig ideális helyzetet teremteni önmagunknak, de törekedni igenis lehet rá, akarni kell a pozitív változtatásokat. Annyira rövid az életünk, hogy nincs idő a nyavalygásra. Én utálom a nyavalygást, megőrülök tőle. Ha mégis elkap, gyorsan találok valamit, ami kivezet belőle. Ennél rosszabb már csak a nihil, amikor semmi nem történik.

– Néha jönnek a mélypontok. Vagy önnek nem?
– Dehogynem! Dögunalom lenne csak felfelé ívelő életszakaszt megélni. Kellenek hullámvölgyek, hangulatváltozások. Ahogy jöttem az interjúra, most is hatása alá kerültem valaminek. Felnéztem a szürke felhőkre, és könnyek gyűltek a szemembe.

– Képes ettől elérzékenyülni? Így edzi a lelkét az, aki már második éve a hazai lapokban legtöbbet szereplő médiaszemélyiség?
– Bármilyen furcsa, én is emberből vagyok. Egy szakmai elemzés szerint valóban azok közé tartozom, akikről a legtöbbet írnak az újságok. De rögtön hozzátenném: mert a legtöbbet dolgozók egyike vagyok. Szerencsére átbillent a bulvársajtó érdeklődése, már azon produkciók kapcsán is cikkeznek, amelyekben műsorvezetőként szerepelek. Persze önmagában a vibráló személyiség nem elég, kell hozzá valami sztori. Mint tavaly ősszel, amikor a Sztárban sztárban Bereczki Zoli Mick Jagger bőrébe bújva váratlanul csókot hintett az ajkamra – na, ezt meg is szellőztették. Ha jópofa a dolog, nem vagyok ellene.

– Szuperül néz ki, dögös nő, talpraesett, finom a humora. Hízelgő véleményeket hallani önről. Lapunk tévékritikusa is mindig dicséri. Mi a titka?
– Csak nem képzeli, hogy elmondom! Ha beszélhetünk egyáltalán valamiféle titokról, az az önazonosságban keresendő. Már az első televíziós szereplésemkor magamat adhattam, aminek nagyon kedvező visszhangja volt, ezért semmit nem kellett változtatnom. Ha, mondjuk, az elején felveszek egy pózt, akkor folyton-folyvást figyelhettem volna a saját viselkedésem, azt, hogy mikor zökkenek ki az eljátszott szerepemből, s hogy ki ne derüljön valamiféle hamisság.

– Nem zavaró a színpadon, hogy ismert tévés?
– Sajnos nem tudok elrejtőzni. Próbálkoztam már parókát húzni, napszemüveg mögé bújni, de mindig felismertek. A múltkor telefonon rendeltem jegyet és a hangom alapján beazonosítottak. Egy jó színi direktornak fel kell ismernie és ki kell használnia színészének országos népszerűségét. A nevemre betérhetnek olyanok is, akik előtte nem jártak ott. Ne feledjük azt sem: mégiscsak színészi diplomám van. Az pedig rajtam múlik, mit nyújtok a színpadon. Egy remek karakterszerep elnyomja bennem a műsorvezetői énemet.

– Ha választania kellene a kettő között?
– Nem gondolkodtam még rajta. Ha most hirtelen elvennék tőlem az eddigieket, biztosan találnék helyettük valami mást, amivel túlélném a helyzetet, és a legjobbat hoznám ki belőle. Nem üldögélnék otthon letargiában, nem sajnáltatnám magam. Mennék előre és keresném a kihívásokat. Szerencsére a maximalizmusomnak köszönhetően képtelen vagyok veszíteni.

– Amihez nyúl, az arannyá válik a kezében?
– Addig festem... Sokan kaméleonnak tartanak. De ez még mindig jobb, mintha halálra unnám magam. Megpróbálom a legtöbbet kihozni magamból, mindazonáltal nekem is szükségem van arra, hogy a legtöbb történjen velem. Szórakoztat és inspirál.

– Elvállalja a legextrémebb felkéréseket is?
– Feszegetem a korlátaimat, de csak olyasmibe vágok bele, amit képes vagyok megcsinálni. Politikai vagy gazdasági beszélgetést például nem vállalok. Hiába készülnék fel, biztosan kiderülne, hogy nem ér­tek hozzá. Bevallom: félnék a lelepleződéstől. Szeretem biztonságban tudni magam.

– Hogyan áll az önismerettel?
– A Mindenhatónak túl nagy adagot sikerült belőle beraknia a puttonyomba. Hihetetlenül kritikus vagyok magammal szemben. Sosem leszek elégedett a teljesítményemmel. Elszállni nincs is esélyem. Persze rendelkezem egyfajta egészséges önbizalommal. Az önkritika és az önismeret kellő arányban van egymással.

– Vágyai?
– Nincsenek extra kívánságaim. Szeretném hiba nélkül megugrani életem minden szakaszát. De leginkább annak örülnék, ha láthatnám boldogságban, egészségben felnőni a lányomat. Úgy érzem, most nagyon jó passzban vagyok, ide nekem az oroszlánt is! Energiáim csúcsára jutottam, és ezt meg akarom őrizni. Húszévesen nem kaptam kellő színészi feladatokat, mert a karakteremhez képest érettebbnek tűntem a koromnál. Most viszont dupla annyi esztendősen nincsenek ilyen gondjaim. Akár lakkal is lefújhatnám ezt az állapotot, hogy sokáig megmaradjon.