A Kutyapostásnál nem sírhat kutyagyerek!

Óriási a nyugtalanság: minden új, minden szokatlan. Ahova született, a kennelben, nem látott fát, nem látott mozgó faleveleket, ez most mind hihetetlen izgalmas. Nincs benne félelem, kivéve a szomszéd kutyáktól, mert azok ráköszöntek, elég hangosan.

Azonnal elpucolt, gondolom, ez az ősi falkában az életben maradást jelenti a megszületett kicsiknek. Délutánra kiütötte magát, úgy aludt, hogy a hátára fordult, ami ugyebár a legnagyobb bizalom jele. Eszik, mint egy őrült. És iszik. Ez valószínűleg a kennelbeli tömegnyomor következménye, nyilván egymás elől ették el a falatot, itták el a vizet, és még nem hisz a szemének, hogy ez itt nálunk van, végtelenül van.

Érkezése előtt bevásároltunk játékokból, amikre természetesen tojik. Erre bevetettük a rossz papucsomat és a kandallófa kosarát, ezekkel viszont igen nagy sikert arattunk. Legkedvesebb játéka egy darab fa, amit a kerti sütögetőből lopott. Mindent rág, amit nem lehet; a szeméből látszik, hogy csak a rosszaság érdekli. Este elájult. Éjszaka még egyszer eszébe juthattak az otthoniak, mert kicsit nyüszített, de simogattam, mire újra elaludt. Most ugyanis a földön alszom, mellette. (Ahogy a Keresztapában mondják: matracra vonultam…) Ennek kettős oka van.

Egyrészt ugyebár a Kutyapostásnál nem sírhat kutyagyerek, másrészt viszont felébredek, ha elkezd tűnődni azon, hogy pisiljen vagy inkább kakiljon-e a szőnyegre. Ilyenkor gyorsan felkapom, kirontunk a kertbe, ahol persze elmegy a kedve az egésztől, inkább nekiállna játszani, miközben én meg mezítláb fohászkodom a kutyák jó istenéhez… Reggel 5-kor volt az ébresztő, azt hittem, hogy 6 óra van, és már egész büszke lettem magunkra, de aztán kiderült, tévedtem.

Harmadik nap hajnalban feltalálta a mosdást. És azóta minden reggel engem is mosdat, kár, hogy én csak a feneke után következem… Ha még aludnék öt-hat percet, s bebújok a takaró alá, körbe-körbe rohangál, s mindent elkap, húzgál, ami csak kilóg a pléd alól, legyen az a lábam vagy a fülem. Röhögve viszont nem lehet tovább szunyókálni…

Édes, puha szőrű, jó szagú, harapós, örökmozgó, kibírhatatlan, és időnként szabályos gonoszfejet varázsol az arcára. Második este már nem sírt. És rájöttem, miért. Azért, mert százezer éve tudja, hogy az emberhez tartozik. Mi vagyunk az ő igazi falkája, nálunk van otthon, s nem a kutyák közt.

Igen, a kutya az emberhez tartozik.

Talán a lelkéből egy darab…