Ebbe is beleköt az EU? Gallér mögé vele!

Különös hely ez, s szokványos. Elavult, lepukkant biciklik a falat támasztják. A biciklik a helyhez igazodnak: lámpát, csengőt, ilyesmit keresni rajtuk felesleges. Fék sincs. Itt nem kapkodnak, nem heveskednek, a ház előtt az ember letámasztja a két talpát, s megáll. Nem kényelmes, de rövid a táv, az ember már hazafele tekerve józanodik.

Csend van. Így is hívják a helyet: Csendes. Vita itt nincs. Beszéd is alig, találkoztak, köszöntötték egymást, ez a lényeg. Amúgy említésre méltó itt ritkán történik.

Dél felé jár. Telt ház nincs, bár minden asztalnál ülnek. Külön-külön. Előttük pohár, óva, lassan fogyjon, újabbra ma már nem telik. Egyikük a tévé távnyomogatóját teszteli. Lököd adóról adóra, persze hang nélkül. Ötven rég elmúlt, nem gyerek már, neki ne hazudozzanak. Meg is állapodik a sífutásnál, nem túl lelkesen a pohara mellett azt nézi.

Nem ide indultam eredetileg, de vacakol a szervezetem: vírus, bacilus, láz kerülget, együtt, vagy csak az ideg. Adjon valami durvát, angyalom, kérem a pultos kisasszonyt, aki pilláját rebegtetve kérdi, aztán pontosan mire gondol. Szilvapálinkára gondolnék, felelem, de ha csak barack van, körte, alma, súlyos bajom azzal se lesz. Értem, feleli a hölgy, s különféle művi párlatokkal traktál. Hátrálva erősködöm, mása tényleg nincs? Sajna nincs, feleli a lány.

A tévével vacakoló úrban pislákol az emberség, a segítségemre siet: ne izélj, Joli, a rendesből adjál már neki, mondja. Igen, igen, rebegi a lány. Hátul, a sörösrekeszek mögött eltűnik időre, s tesz elém olyan italt, már az illatától keresztbe áll a szemem, s pillanatra helyet cserél a két szemgolyó. Az íze? Olyan, hogy abban gyomorbeteg ítész se találna kivetnivalót. Rút dolog a mohóság, de érzem, gyűlik bennem az erő. Ebből, ha még lehetne, kérek, próbálkozom. Lehetni lehet, rebegi a lány, ha nem ragaszkodik a számlához. Nem ragaszkodom, azt ma nem kívánja a szervezetem, súgom. Vennék én ebből többet is. Ezt ki főzi, kérdem. A lány nem készült erre, vállat ránt, dunsztja sincs.

Újfent a távirányítós siet a segítségemre, hogy ide figyelj, öreg, kimész a köves útra. Ott két utca előre, vagy legyen inkább három, tudod, ott, ahol a féllábú Balogh lakik, ott balra, mész még úgy ötszáz métert. Legfeljebb ezret, na, akkor a Domokinál jobbra le, s már szinte ott vagy, ott kérdezősködj. Nem tudod, hol lakik a féllábú Balogh? Ki az a Domoki? Hát te sem vagy túl okos, ennél többet néztem ki belőled, korhol.

De megindulok, időben állok meg. Erős cefre illata terjed, rá is könyökölhetnék. Kijön egy úr. Pálinka? Itt? Magát jól megtréfálták. Itt nincs, nem is volt, erre, ha kell, akár megesküszöm. Hol lehet itt kapni? A boltban. Nem vagyok én ivós, mit gondol, feleli.

Később erősítésül velem jön a távkapcsolós ember. Nem mondtad, hogy te küldted, feddik meg. S nagy hirtelen kerül pálinka is, persze, csak akkor, ha megfogadom, hogy mi sosem találkoztunk. Megfogadom, meg én, naná!

Persze más volt ez régen. Fekete címkés cseresznyéért, barna címkés barackért, ha ritkán boltba került – pedig utólag átgondolva, pocsékok voltak –, áldozatot is hoztunk. Tudják, ma te segítesz nekem, holnap én neked. Így találták ki, így működött a rendszer. Válogatósak se voltunk éppen. Kivált a 9 órai előtti szesztilalom idején. Erősen ivó ember már hajnalban izzadva ébredt, mi lesz vele a szokásos kétdekása nélkül? Hogy jut hozzá, ami nélkül nem működik, fel sem ébred a szervezete? Lesz valahogy, altatta magát.

S lett is. Az üzem, a gyár, a hivatal előtt mindig akadt bolt, ahol jól fogyott a főzőrum, ami nélkül hajnali sütés elképzelhetetlen, és a Diana sósborszesz, miről máig nem tudom, mire jó, de jó gyógyszer lehet, szünteti a hajnali kézremegést. A bolt mellett ablak is volt, ami kocogtatásra nem nyílt, csak függöny mögötte résnyire. Rózsika néni lesett ki. Nézett csak, mi tetszik ily korán? Kacsintás volt a válasz, és fejjel mutatás, néznénk már ki a fészer felé. Megindultunk. Rózsika néni kicsit matatott, higiéniára nem adott: a szesz úgyis fertőtlenít. Poharat vett elő, töltött, az ember hörpölt, indult a dolgára. Gyümölcsfájuk nem volt. Miből főzte? Hogy csinálta az italt? Ura kezdte az ipart, János bácsi, aki parkettás volt, de a parketta nem fogyott, így „termékszerkezetet” váltott. Kuktát alakított át, és zugban pálinkát főzött. És oly ügyesen rejtőzködött, tudta, kinek kell borítékot tenni a zsebébe, s mikor, sosem bukott meg. De hiba került a számításba, a szerkezete egyszer ugrálni kezdett, ő kezében egy pokróccal rávetődött. Jól megfékezte. Nagyot nem robbant a főző, csak akkorát, a légnyomás a mellkasát megütötte, tüdő, hörgő, artéria sérült. Két hétre rá temettük. A tüdeje vitte el, mondta akkor Rózsika néni, s azt is, itt most sok minden megváltozik. Félve kérdezték, a reggeli találkozó a fészerben marad-e? Nem kérdés! – felelte. S maradt akkor is, amikor unokája, Jánoska lépett a helyébe, aki vegyésznek készült, doktori értekezéseket készített, de a pálinkája pocsék volt. Ízre még elment, csak a nyelven hagyott lilás, zöldes foltot, amit fogkrém, szódabikarbóna le nem vitt. Sok Rózsika néni, Jánoska munkált akkor: de a foltok ellenére mindenki hűségesen kitartott.

És történt még, hogy az utóbbi választások után a kormány talán legjobban várt intézkedése is megszületett: magyar embernek 2010. szeptember 27-e óta szabad a pálinkafőzés. Megannyi Rózsika néni és Jánoska lett rögtön legális. S volt némi aggodalom: uramisten, miféle pancsokkal fogják az emberek mérgezni magukat s egymást?! De marhaság ez?! Még az utolsó felmérés szerint is két százalékuk cukrozza az italt. Más káros anyagot pláne nem találni. (Jó, néhány italgyártó, boltos, kocsmáros tönkrement, de ahol gyalulnak, hullik a forgács.) Így már az első feleshez sem kell mersz.

Többnyire jogászok alkották a törvényt: lett benne hiba sok, hogy egy ember 86 liter 50 fokos pálinkát saját használatra főzhet, de el nem adhat, el nem ajándékozhat. Hál’ Istennek, Magyarország ebben is jobban teljesített!

Pech, mire az ember tisztességes, tuti italhoz jut, előtte három-négyféle bolti vackot is kóstolhat, mire megszánják, látom, maga rendes, nem feljelentgetős, hivatali fajta, hoznék én magának valamit. Hoz. Megkóstoljuk.

És iszunk hirtelen felindulásból szilvát, málnát, epret, birset, vadalmát, kökényt. Zutty, be a gallér mögé. És hallunk ugyan szigorról, fináncok is lesnek, így koszos zoknik, alsók közé rejtjük a tikon vett nedűt. Otthon? Az ital dunsztos üvegben pihen, lóbetűkkel rávéssük: baracklekvár. S míg titokban húzogatjuk, feltámad bennünk a kurucos virtus: még ebbe is belekötne az EU, az életünkre törnek. Mi bajuk a pálinkával? Bizonyított, míg iszunk, sosem halunk meg. S közben még illetéket se fizetünk. Proszit, be a gallér mögé!