Igen szemrevaló, járása mint az elefánté - A történelem változó nőideáljai

A női szépség valójában a termékenység reklámja – vélik, akik szerint a divat mögött az emberi faj fennmaradásának kőkemény érdekei húzódnak meg. A lányok évezredek óta azért törik magukat, hogy megakadjon rajtuk annak a férfinak a szeme, akinek gyermeket szülnének.

Így volt ez már a jégkorszakban is, amikor ősanyáink egy szál farkötényben tették közszemlére duzzadó bájaikat – s később szintén, midőn abroncsos szoknyával varázsoltak maguknak tekintélyes csípőt.

Kezdetben nem szemérmességből vettek fel ruhát a nők, hanem így tették izgalmasabbá az idomaikat. Az afrikai törzsek asszonyai gátlás nélkül jártak naphosszat csupaszon, ám ha este vérforraló táncra készültek, szoknyácskát öltöttek magukra.

Nincs új a Nap alatt: a manapság divatos füstös, feketével körberajzolt szemekhez kísértetiesen hasonlóakat fedezünk fel az ókori egyiptomi ábrázolásokon.

Szendi Gábor pszichológus – aki könyvet írt a női nem felemelkedéséről és tündökléséről – arra is rávilágít, miért a szemüket és a szájukat hangsúlyozzák a hölgyek. A magasan ívelő szemöldök, a telt ajak, a kicsiny orr a jótékony hatású női hormon, az ösztrogén magas szintjéről árulkodik, s jelzi a bőséges gyermekáldás esélyét. Erre utal a dús kebel és a kerek csípő is – ezek pedig a karcsú derék mellett domborodnak ki igazán. Egyes kultúrák bölcsen a rövid lábú asszonyt istenítették: a női nemi hormon ugyanis gátolja a sípcsont növekedését – így a hosszú combú hölgyek fiúsabbak.

A históriát bonyolítja, hogy a nőideál folyton változott az évszázadok során. Azt látjuk szépnek, ami kicsit szokatlan, az egyformaságot pedig hamar megszokjuk. Egy biztos: a szebbik nem mindig körömszakadtáig küzdött azért, hogy megfeleljen a kor szépségeszményének… „Járása, mint az elefánté” – így írták körül a szemrevaló fehérszemélyt a korai földművelő társadalmakban.

A kövér feleség a jómód jele volt – tudjuk meg Rudolf Broby-Johansen Az öltözködés története című művéből. A barokk korban ugyancsak kérkedhettek bájos hurkáikkal a Rubens festményeire kívánkozó hölgyek. Keblüket, ha túl laposnak találták, pelyvával tömött zsákokkal toldották meg. Nem a diétás, hanem a hízókúrás fortélyokat osztották meg egymás közt. Mint ahogyan ma is literszám isszák a tevetejet a napi 13 ezer kalóriás étrenden élő mauritániai lányok, mivel ha százkilósnál soványabbak, esélyük sincs rá, hogy kérőre találjanak. Míg a régi Kínában a cipőmérete határozta meg a férjhez adandó lány értékét, addig Afrikában bevett dolog súlyra fizetni a menyasszonyért, s azzal fenyegetik a bakfisokat: „Egyél, mert vékony maradsz!” A világ nyugati felén viszont koplalókúrába hajszolja magát a szebbik nem, hogy a vékonyságával tűnjön ki.

Fűző és krinolin – e két ruhadarab keserves órákat szerzett a nőknek, mégis évszázadokig tartotta magát.

A karcsú derekat mutató fűző már a bronzkortól dívott, az indusok szoros pólyával tekerték körbe a testet. Később a combtól a vállig tartott a halcsonttal, majd acéllemezzel erősített fűző. „A szoros fűzővel úgy összenyomják a mellüket, hogy se lehajolni, se lélegezni nem tudnak” – írja egy kortárs 1604-ben. E zsarnoki ruhanemű betegségek sorát szabadította a viselőire. Az abroncsszoknyával sem jártak jobban: a nagy csábító Casanova például megírta, hogy a nők kenguruként ugráltak benne, ha egyik helyiségből át kellett jutniuk a másikba. Az 1800-as évek közepén a modern kor vívmányaként harangozták be, hogy a krinolint acélszerkezetre tették, így ekkortól ketrecben tipegtek a hölgyek. Erzsébet magyar királynő karcsú alakját – ma anorexiásnak gondolják, mivel szenvedélyesen koplalt – krinolin övezte. Sisi szeretett magányosan elvonulni, s a terebélyes szoknya kedvezett ennek: ugyanis az átlagos méretű lakószobában csupán egyetlen krinolinos hölgy fért el.

Később jött a turnür, mely csak a hátsó fertályt domborította ki, majd szűkültek a szoknyák, s a XIX. század végén térd alatt összeláncolták a lábukat, nehogy egy merész lépésnél széthasadjon a ruhájuk.

Sosem véletlen, mit hoz a divat – állítják a történészek. Azokban a korokban, mikor a nők öntudatra ébredtek, kifeszített mellel jártak és a keblüket, dekoltázsukat hangsúlyozták. Amikor pedig alávetettek voltak, a hátukat és csípőjüket mutatták. A szoknya a jólét beköszöntével rövidült meg: ha mindenkinek tellett elég ruhaanyagra, nem kérkedtek a maxi hosszúval. A nők nadrágdivatját pedig a világháborús tüzelőhiány „ihlette”.

A női testet sok kor templomként tisztelte. A szépség a görögöknél szó szerint perdöntő volt: például amikor egy perbe fogott hetéra védője kifogyott az érvekből, lerántotta védencéről a leplet – a tökéletes test láttán a bíróság rögvest kimondta az ártatlanságát…