'Nagyot hibáztunk, amikor hazudtunk neki a dédpapáról'

Kedves Ágnes!
Idős apósom, aki amúgy soha nem volt beteg, egyik reggel nem ébredt fel: az orvos szerint álmában érte a halál. Mindenki szerette, mert 90 éve ellenére szellemileg friss, humoros, kedves ember volt. Megsirattuk, eltemettük – de mindezt igyekeztünk az ötéves unokánk előtt titokban tartani. Ő nagyon szerette a dédpapát, ezért féltünk neki megmondani az igazat, azt meséltük, hogy beteg lett és kórházba került. Barni bólogatott és nem kérdezett semmit. Mi őelőtte soha nemmutattuk ki a szomorúságunkat, senki nem viselt feketét, s nem is emlegettük az apósomat. Ez bizony nem volt könnyű a számunkra, de nem akartuk kétségbe ejteni a kisfiút. Mi felháborodtunk azon, hogy a szomszédban az ugyanennyi idős gyereket kivitték a nagyszülő temetésére, és a kisgyerek egészen zavarodottan reagált. Sokat sírt és mindenféle furcsákat kérdezett. Ettől akartuk megkímélni a mi kicsinyünket. Ebben egyetértett mindenki, a szülők és mi, nagyszülők is. Eltelt két hónap, és Barnika egyetlen szóval sem emlegette a dédpapát.
Néhány napja azonban mintha bomba robbant volna. Nálunk voltak ebédelni, s közben a férjem, a kisfiú nagyapja megjegyezte: be kell feküdnie a kórházba, mert a kezelőorvosa szerint le kell operálni a lába bütykét.
A kisfiú sikítva felugrott és zokogva kiabált: „Papa, ne menj kórházba, ne menj kórházba!” Szabályos idegrohamot kapott… Magyaráztuk neki, hogy ez semmiség, két nap múlva hazajöhet, de ő csak hajtogatta a magáét. Nem tudtuk megnyugtatni, s a faggatásunkra végül kimondta: – Nem akarom, hogy meghalj!
Most értettük meg, mi történt. Azt hiszem, nagyot hibáztunk, amikor hazudtunk neki a dédpapáról. Végül nagy nehezen sikerült megnyugtatni, de azt hiszem, szükség lesz még egy komolyabb beszélgetésre. De hogyan fogjunk hozzá?
Üdvözlettel: Ilonka mama

Kedves Ilonka!
Bizony, hibáztak. A kisfiú megérezte a hazugságot, felfogta az őszintétlenséget. Az ennyi idős gyereknek már meg kell mondani, ha meghalt egy családtag, még akkor is, ha nem érti pontosan, mit jelent. És emlegetni kell, ki kell tenni az elhunyt fényképét, hogy világos legyen: ha más dimenzióban is, de a dédpapa velünk van. (Temetésre én sem vinném, ez szerintem tíz év alatt nem tesz jót, bár hallottam már olyat, hogy maga a gyerek ragaszkodott hozzá.) Most már megtörtént, úgyhogy a kárt kell enyhíteni. A maga szintjén el kell neki magyarázni, hogy a halál természetes dolog, senki sem kerülheti el, de persze csak ha majd nagyonnagyon öregek leszünk. Azt is megmondhatják, hogy nem akartak hazudni, csak őt akarták kímélni, de ezentúl mindig az igazat fogják neki elmondani. Ha ezt elfogadja, ő is tovább tud lépni.
Üdvözlettel: Ujlaki Ágnes