Miért tűrik a nők az erőszakot?

Hazánkban is hatályba lépett augusztus 1-jén az Európa Tanács (ET) Isztambuli Egyezménye, melynek célja a nők ellen irányuló erőszak minden formájának felszámolása. A hatálybalépés feltétele volt: legalább 10 aláíró ország iktassa törvénybe – ratifikálja – a dokumentumot, s vállalja, hogy olyan törvényeket hoz, amelyek elősegítik az erőszak megakadályozását.

– Az egyezmény Magyarországon is hatályba lépett, de ránk nézve még nem kötelező érvényű – hívja fel a figyelmet Antoni Rita, a Nőkért Egyesület elnöke –, ahhoz ugyanis előbb ratifikálni kellene, majd a meglévő törvényeket az egyezményben vállalt kötelezettségeknek megfelelően átalakítani. Itthon azt is csak nagy huzavona árán sikerült elérni, hogy a családon belüli erőszaknak legyen egyáltalán törvényi tényállása. Ez tavaly júliusban végre megvalósult – addig még csak bűncselekménynek sem minősült, egyik fajtája volt csupán a testi sértésnek. Több nőszervezet szót emelt amiatt, hogy a törvény megszövegezése számos ponton eltér az Isztambuli Egyezmény előírásaitól, holott már akkor tudni lehetett, hogy Magyarország aláírja a dokumentumot.

Jelenleg például a törvény együttéléshez köti a párkapcsolati erőszak fogalmát, s az együtt nem élőknek csak akkor segít, ha közös gyerek született a kapcsolatból. Az erőszak viszont nem mindig a családban történik: előfordulhat házasság nélküli együttélésben vagy párkapcsolatban együttélés nélkül is. A visszautasított udvarló is elkövethet erőszakot, zaklatást: sok fiatal nő, aki nem él együtt a barátjával, emiatt kiesik a jogszabály hatóköréből – mint például az a lány is, akit agyonvert a barátja, mivel szakítani merészelt vele…

Az ENSZ nemek egyenlőségével foglalkozó bizottságának (CEDAW) vizsgálata szerint Magyarországon történtek ugyan ígéretes kezdeményezések, de jócskán találhatóak hiányosságok. Nálunk a törvény még nem garantálja, hogy az ügyész a családon belüli és a szexuális erőszak minden formája esetén büntetőeljárást indíthasson. A munkájuk révén az áldozatokkal kapcsolatba kerülő rendőröket, bírókat, szociális munkásokat, egészségügyi dolgozókat pedig nem képezik ki arra, miként lépjenek fel a nők elleni erőszak esetén, vagy éppen ők ne adjanak további lelki pofonokat az áldozatoknak: ne kelljen például újra és újra elmondaniuk, egyben átélniük, mi történt velük.

Az agresszió minden formájának visszaszorítására egyre erősebb a társadalmi igény. Varga István képviselő elhíresült beszéde – „a nők szüljenek 4-5 gyereket és akkor nem lesz családon belüli erőszak” – azoknál is kiverte a biztosítékot, akik egyébként nem foglalkoznak nőjogi kérdésekkel. Fontos lenne, hogy leépítsük a társadalmunkban mélyen gyökerező nemi sztereotípiákat, amelyek megbocsáthatóvá teszik az erőszakot – ilyen például, hogy a család összetartó ereje a nő kezében van, tehát viselnie kell a „tűröm kötényt”. Sokan ezért nem képesek éveken át kiszakadni a fenyegetettségen alapuló kapcsolatukból, s mennek vissza újra és újra a bántalmazó férfihoz. – A statisztikák szerint minden ötödik nő olyan családban nőtt fel, ahol az apja verte az anyját. Az a kislány, aki már pici korától hozzászokott az erőszakhoz – vagy úgy, hogy a családban az apja bántalmazta az anyját, vagy úgy, hogy őt magát bántották – később könnyen összetéveszti a bántást a szeretettel, s azt hiheti, hogy a figyelem, a törődés egyik formája az agresszió. A lányainkat tanítsuk meg arra, mi az elfogadható az életükben és mi nem, hol húzzák meg a tűréshatárt, amit tilos átlépni; a fiúkat pedig kicsi koruktól kezdve neveljük úgy, hogy természetes legyen számukra: nőt soha nem ütünk meg – figyelmeztet Antoni Rita. Az erőszakmentes konfliktuskezelést már gyermekkorban gyakorolni kell.

Társadalmi összefogás, pénz és nem utolsósorban politikai akarat szükséges tehát ahhoz, hogy az Isztambuli Egyezményt nálunk is mihamarabb törvénybe iktassa a parlament. Magyarországon ezen a héten is meghal egy bántalmazott nő, s azt a bizonyos kötényt rengetegen viselik…