Brutalitástól az érzelmi bántalmazásig - Osztálytársak célkeresztben

Még az elmúlt tanév derekán Krisztián, az osztály rettenthetetlen szépfiúja átvette a vezéri posztot, s jaj lett annak, akire maroknyi csapata – fiúk, lányok vegyesen – rászállt!

Nem csak tenyérrel, de lesajnáló tekintettel, gúnyos kacajjal, gonosz szóval is lehet ütni. S ha valamelyik osztálytárs „legyőzéséről” van szó, Krisztiánék elképesztően leleményesek. Áldozatuk lejáratása, beszédének, öltözködésének „kipécézése” csak az alap, amit nemegyszer a fenyegetés, a lökdösődés, a „préda” holmijának elvétele, valamire kényszerítése követ.

– Krisztián vezényli a zenekarát, s a hangoskodók „cikizéssel” bunkózzák a földre áldozataikat. Aki „persze” mindig nevetséges, ostoba, így hát „megérdemli”, hogy elővegye a félelem, a fejfájás, az izom- és a gyomorgörcs, a depresszió – elemez Pethő Adél iskolapszichológus. – A nézőközönség egy része maga is szeretne „belülálló” lenni, és ha ez sikerül, más kárán már ők röhögnek a legjobban. Az iskolai erőszak – angol szakszóval: mobbing – gyakorlói közül a tényleges brutalitás a fiúkra jellemző, míg a lányok az érzelmi bántalmazás „élharcosai”. Magyarországon a diákok egytizede volt már iskolai verekedés részese, egynegyedük rángatta, lökdöste a diáktársát, ötödük pedig lábbal is noszogatta „ellenfeleit”.

Márta néninél akkor szakadt el a cérna, amikor megtudta, hogy egyik, visszahúzódó lánytanítványát a banda addig zaklatta, míg végül inkább lefeküdt a bandavezérrel, csak hogy lekopjanak róla. Az osztályfőnöknő élére állította a kérdést: ha Krisztián az új tanévben is marad az iskolában, tiltakozásul az érettségi évében lemond az osztályfőnökségről. A megrovások után fegyelmit javasolt a fiú ellen, ám ekkor finoman figyelmeztették: a srác édesapja nélkülözhetetlen adományokkal támogatja az iskola alapítványát…

Az áldozat otthon kétféle választ kap, ha panaszkodik. Vagy azt hallja, hogy túlérzékeny, nem érti a tréfát, szedje össze magát. Vagy pedig: ne hagyd magad, mutasd meg nekik, hogy veled nem lehet gatyázni! Kevés szülő vállalja, hogy kérdőre vonja az iskolát, az osztálytársakat, netán a bandatagokat.

– Szomorú átlag: a szülőnek a csemetéjére naponta mindössze hét(!) perce jut, amikor valóban rá figyel. Ám az a gyerek, akit otthon semmibe vesznek, sőt bántalmaznak, gyakorta szenved el meghurcoltatást az iskolában is, az erősebbek pedig a társaikon törlesztik le” a szüleiktől elszenvedett durvaságot. A diák mintát lát, példaképet keres, közösségbe vágyik, ám ehhez meg kell tanulnia önmagát megismerni, a társaira figyelni, a valódi sikert kitapasztalni – összegez Pethő Adél. – Ezért fontos például a különféle konfliktusos helyzeteket kibogozó dramatikus játék, a testet-lelket felszabadító alkotás felé terelő művészetterápia. A szülőknek, a pedagógusoknak a beszélgetésre kell helyezniük a fő hangsúlyt, hiszen csakis a fiatalok társaságában forogva láthatják meg, s orvosolhatják a bajokat.