'Szívem, ma olyan lecsót rittyentek, elalélsz'

Már átlátható volt a szekrény, s már ő is fújtatott, mint ló az emelkedőn, de nem állt le, nem kímélte a spejz polcait sem. Asszonya aggódott, de örült is, élete párja megmozdult, csinál végre valamit. Röpködtek a száraztészták, lekvárok, szószok, félkész termékek, fóliás szalámik, sonkák, lefagyasztott húsok, melyeken a feliratok amúgy is elkenődtek. Főzés előtt, kiolvasztás közben mindig volt izgalom, mi lesz aznap az ebéd: csirke, kacsa, hal, vad? Így ni, mondta a férfi, mikor már mindent kiszórt, s úgy festett konyha, spejz, mint ahol ciánoztak. Szívem, így az asszonyka, de mit eszünk ma, fél óra múlva úgy fogod érezni magad, mint akinek a gyomrában kandúrok verekednek.

Mit? Kínait, felelte a férfi. Az utcában két hónapja vendéglő nyílt, jól főznek, tele van, és egészséges lehet, mert én még ott dagadt kínait nem láttam. Így történt, hogy a férfi, érezve, a rámolásban kimelegedett, sprével a hóna alá fújt, hogy indulhatunk is. Szerencséjükre a konyha bejárata előtt volt még asztalocska. Nem kérek étlapot, a kínai konyha a kisujjamban van, tódította a férfi, de hogy a meglévő nyelvi nehézséget áthidalja, jobbra-balra mutatott, hogy abból is kér meg abból is. Cípősz lesz, mondta hajolva a kínai pincérlány. Mi baj? Cípősz lesz, ismételte. Ja, csípős, felelte a férfi.

A magyar szereti, tegyenek bele dúsan mindent, majd, hogy kedveskedjen, szólt, lehet cipősz a levesz, az a jó. De alig kezdte kanalazni, izzadt tőle, a nyakán az erek dagadtak, majd a nyelve is. Mit évek óta nem művelt, megivott egy kancsó vizet. Nem használt. Már hörgött, zihált, mentőt kellett hívni, az ételízesítőre allergiás lehet. Az injekciótól jobban lett, de kórházba vitték. S jó is, mert előbb a melle, arca lett keléses, kiütéses, majd a szája olyas, mint az érett brokkolié. Egy hétig még a kórházi húslevest is szívószállal ette. Nyolc kilót fogyott hirtelen.

Más hátradől, de a férfi nem, még nem adta fel. Áttérünk a japán kosztra, mondta, és szusit, moszatot kóstolt, de hiába bolondította meg őket tormával, bizony neki mind ehetetlen maradt. Bár egyre fogyott, örökké ideges volt, mint nyíl, melyet túlfeszítenek. Akkor a boltba rohant, mert olvasta, a fekete csokoládé nemcsak idegnyugtató, az érfalnak jó, fogyaszt is.

Két hatalmas táblával rögtön betolt az arcába, s megnyugodva megvilágosodása támadt, szalonnát, kolbászt, paprikát, paradicsomot vett: szívem, ma olyan lecsót rittyentek, elalélsz. És a reformkonyhával mi lesz, aggódott az asszonyka. Egy ideig szünetel, mi bajunk lehetne belőle?