Habozás nélkül segít másokon - el kellett hagynia a lakást, ahol felnőtt

Balog Emese a főváros X. kerületének Újhegyi lakótelepén közismert a jótékonysági akcióiról. Ő és két barátja tavaly alapította meg az önkéntes családsegítők csoportját. Feltették a Facebookra, s szórólapon vagy az interneten előzetesen bejelentkezve, barátaival, ismerőseivel házról házra járva gyűjtenek használt ruhát, tartós élelmiszert, gyermekjátékokat. A hónap utolsó szombatján – amikor csak megtehetik – bográcsfőzéssel egybekötött étel- és ruhaosztást tartanak a lakótelep Széchenyi Általános Iskolájának udvarán a rászorultak között.

– Olykor a baptistákkal együtt – mondja Emese –, tartalmas étel a babgulyás, két bográcsban háromszáz adagot is lefőzünk, s mindig elfogy az utolsó cseppig. Nagyon sok hajléktalan ember és szegény család él itt meg szerte a városban. Számos családban – ahol a gyerekek az iskolában, óvodában étkeznek – a szülők igazából csak az ilyen hétvégi napokon laknak jól meleg étellel. Családsegítő csoportunkhoz – mely Közösen Egy Jó Ügyért néven nemsokára jogilag is egyesületi formát ölt – más kerületek mellett már vidékről is egyre többen csatlakoznak. Hoznak is meg visznek is. Egy falusi családnak például kályhát szereztünk, ugyanakkor krumplit, almát kaptunk vidékről. Az egyesületet szeretnénk közhasznúként bejegyeztetni, mert így cégektől is gyűjthetünk adományokat: tésztaüzemtől, zoknigyártól, a Gulliver játék nagykereskedéstől. Ők nagyon segítőkészek: amikor a fiam még általános iskolás volt, én meg tagja a Kőbányai Szülők Egyesületének, sok támogatáshoz jutottunk tőlük. Az új játékok sajnos borzasztó drágák, az itteni családok zöme ritkán vagy egyáltalán nem vesz boltban játékokat, erre már végképp nem futja. Gyakran olvashatunk az interneten kívánságokat, s mivel a szülők mások előtt sokszor szégyellik, hogy kérnek, az összegyűjtött játékokat nem az adományosztó napokon adjuk át, hanem hét közben, személyesen visszük el hozzájuk. A gyerekeknek nagy kincs a tépett fülű kismaci is.

Emese története tanulság arra, hogy hittel és szeretettel a legmélyebb gödörből is van kiút:

– Miután négy éve az apukám után az édesanyám is meghalt, a lakást mi, az öt testvér örököltük meg. Bátyáim, húgaim régóta vidéken élnek, már csak én meg a fiam – aki apa nélkül nőtt fel, mert születése után nem sokkal a párom autóbalesetben meghalt – maradtunk „otthon”. S az idén eljött az idő, hogy a szülői otthont, ahol én negyven évig laktam, mint közös örökséget eladjuk. A testvéreim hamar elmentek, őket nem fűzte olyan mély lelki kapocs ehhez a lakáshoz, mint engem. Nagyon megviselt a költözés. Mivel a testvéreimnek semmi ingóság nem kellett, ruhát, bútort, szinte mindent szétosztottam a rászorultak között, mert a barátnőm pici lakásában nem volt hely. Ráadásul most munkám sincs, bár estin leérettségiztem, szakképesítésem is van, de manapság egy negyvenéves nő még a takarításhoz is öreg. Túlkerülve a lelki mélyponton, első célunk egy kétszobás albérlet a tizenkilenc éves fiammal, aki dolgozik, s a munka mellett tervezi befejezni a tanulmányait. Én folytatom az álláskeresést, ahogy a segítő munkát is, mert – mint mondtam – a kerületünkben borzasztóan sok a szegény sokgyerekes család. És adni nagyon jó. Talán a legjobb érzés a világon...