Olvasónk visszaemlékezése: 'Kántálni mentünk'

Soha senki nem küldte el a kántálókat, főleg az idősebbek tisztelték ezt a szokást. Rendje és ideje volt a kántálásnak. Este öt órakor hangzottak fel az énekek az utcákon, és nyolc órakor csend lett. Hangosnak és szépnek kellett lennie az éneknek.

Tizenegy éves voltam, amikor a szomszéd fiúval és lánnyal mi is elhatároztuk, hogy kimegyünk kántálni. Hívtunk még egy lányt, aki jól énekelt. Egyházi iskolába jártunk, az ének nem volt gond, annak befejezésével kis köszöntő verset mondtunk, boldog karácsonyt kívántunk.

Sokszor elpróbáltuk, de a nehézségek az utcán értek bennünket. Szüleink ránk parancsoltak: csak a rokonsághoz menjetek! De azok szerteszét laktak, be kellett járni a fél falut. Fáztunk is nagyon, a cipőink eláztak, esett a hó és jeges szél fújt. A csoportok között kicsiknek számítottunk – a nagyobbak bántottak, megkergettek bennünket, sokszor kellett szaladnunk. Aztán ott voltak a hamis kutyák, jó nagy botot törtünk, hogy azzal védekezzünk. Viszont az énekünk szép volt, rokonaink, a szomszédjaink sok pénzt adtak.

Az édesanyám varrta kabátom belső zsebébe raktuk a pénzt. Rengeteg süteményt, kalácsot adtak, de mi nem ettük meg. Hazavittük és kiraktuk egy tálcára, édesanyámék találgatták, melyiket ki sütötte. Mi pedig nem mondtuk el, hogy bántottak is bennünket. A jó meleg kemencénél melengettük a lábunkat, kezünket. Szétosztottuk a pénzt, s utána a sutnál elaludtunk. – Ennyire elfáradtak? – kérdezte édesapám. – Inkább megfáztak – szólt valaki. Vártak a vacsorával és a gyertyagyújtással.

Tanultunk mindebből: a másik évben csak az utcánkhoz közeli házaknál kántáltunk, és jött velünk egy nagyobb fiú unokatestvérünk is. Így biztonságban élveztük a kántálást még egy pár évig. Utána, az ötvenes években sajnos betiltották. Csend lett az utcákon, még a kutyák is hallgattak…

Kardos Józsefné, Szeghalom