Szupersztárok! Csak semmi para!

Még a tavasszal a Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetsége (MEOSZ) tehetségkutató versenyt hirdetett előadó- és alkotóművészeti kategóriában. Nem szabtak korhatárt, nem mondták meg, milyen produkcióval lehet indulni, senkit sem zártak ki a versenyzésből. Céljuk volt, hogy megmutassák, a fogyatékkal élő emberekben is ott az istenadta tehetség, csak éppen nem kapnak teret, hogy megmutathassák.

MINDENÉRT MEGDOLGOZOTT
– Soha nem szerettem sajnáltatni a sorsomat. Amolyan „csakazértis” ember vagyok, aki nem hagyja el magát. Ezért is választottam az operát – mondja Szluka Lídia, aki a születése óta vak. Koraszülöttként, az inkubátorban minden ideg elhalt a szemében. A tüdeje gyenge volt, még egészen apró gyermekkorában az orvosa kijelentette: így nem lehet énekelni. Lídia rácáfolt: előbb dalolt, mint beszélt. Elsőre felvették a Zeneakadémiára, ám esztendővel később eltanácsolták. – Azt mondták, egy vak soha nem lehet operaénekes. Azóta több évig tanult Németországban. Külföldön és itthon is számos fellépésre hívják. – Nem akarom, hogy a színpadon a sajnálatra méltó vakot lássák bennem. Azt szeretném, hogy a tehetségemért ismerjenek el. Ezért is tartom nagyon fontosnak ezt a versenyt: itt nem a szegény vak lány vagyok, aki énekel, hanem előadóművész, aki keményen megdolgozott azért, amit elért.

GYÓGYÍTÓ VERSEK
Négyszázötvenen jelentkeztek. A legfiatalabb tizenegy, a legidősebb versenyző kilencvenéves. December 5-re tizenkilencen maradtak. Például a legfiatalabb tehetség, Harza Márk. Tizenegy éves, egy ritka mozgásszervi betegség miatt kényszerült a kerekes székbe. A betegségével járó folyamatos fájdalom nem látszik az arcán – mint mondja, a mesék és a versek segítenek. Országos versenyeket nyer, a döntőn sem izgul. Jókedve egészen a tömött terem leghátsó soráig ér. A bolond falu című magyar népmesével mindenkit megnevettet.

A versek segítettek a legidősebb induló fájdalmán is. A kilencvenéves, mozgássérült Jobák Márta a férje elvesztése után kezdett komolyabban érdeklődni a költészet iránt. A törékeny asszony szavalataiban ott van élete minden bölcsessége, tapasztalata: Szabó Lőrinc Petale hetéra levele Szimalinóhoz című versét ritkán hallani ilyen átéléssel, mégis ennyire természetesen, könnyedén.

A könnyedség egyébként minden versenyzőre jellemző. Mi sem természetesebb – árulják el mozdulataik, hangjuk –, mint a színpadon megmutatni, mit tudnak.

Még akkor is, ha például nem látják egymást, a közönséget, vagy éppen nem tudnak felállni és meghajolni.

TÁNCRA PERDÜL A SZÉK
A mozgássérült Tóth Karcsit nem zavarja a széke abban, hogy táncoljon, az pedig, hogy nehezen beszél, még nem ok arra, hogy ne tanuljon színháztudományt a Károli Gáspár Református Egyetemen. Koreográfiáit többnyire maga találja ki. A fiú, akiről gyerekkorában lemondtak az orvosok, s akit többen segítenek a színpadon álló székbe, széles vigyorral az arcán, kalapját vagányul fel-feldobálva, mintegy mellékesen feláll, és a tőle több méterre lévő elektromos kerekes székéhez táncol, amibe lehuppanva még bedob pár figurát. Egy perc alatt sztár lett. Megmutatta, hogy nem létezik lehetetlen, és soha nem lehetünk elég hálásak azért, amink van.

Ezt vallja Adamecz László is, akit harminc évvel ezelőtt krónikus ízületi betegség támadott meg, a végtagjai teljesen lemerevedtek. A teljes reményvesztettségből – mint mondja – a hozzá hasonlóan sérült emberek húzták ki. – Mikor az egészségesek elfordultak tőlem, a fogyatékkal élők segítettek. Mindig létezik új cél, amiért érdemes felkelni. És ha tudja az ember, hogy hasznos és értékes tagja a társadalomnak, akkor küzd.

Mint a Paraszupersztárok közül mindenki. Tehetségek, akik soha nem adják fel, s tudják, hogy amit elvesztettek, azt másban kamatostól kapták vissza.