Szabadíts ki, Hórusz!

Pár perce még a Jászai Mari tér forgatagában ültünk a villamoson, most meg itt vagyunk bezárva egy egyiptomi régész szobájába hét- és kilencéves gyerekeimmel meg a barátnőmmel, aki úgy gondolta, remek meglepetés lesz ez a fiúk szülinapjára. Soha nem felejtik el. Naná, hogy nem, miután legalább 120-as pulzussal töltöttek el egy órát az alig 15 négyzetméteres helyiségben. És még mindig ott lennénk, ha a szabadulószoba „őre” időnként nem távsegít. Mert nem elég, hogy az ember mögött kattan a zár, kamerán követik minden lépését, hallják az ajkait elhagyó finom szitokszavakat – közben végérvényesen elkapja a gépezet, megszűnik körülötte a világ, és semmi más nem érdekli, csak hogy 60 perc múlva szabadnak tudhassa magát. Kellemes hely. Mintha egy Agatha Christie hős, éppenséggel egy egyiptomi régész szobájában lennénk. Kopott íróasztalon ósdi írógép, benne a levél: kutassuk fel a sírkamrát, keressük meg Hórusz szemét.

Boldizsár (9 éves) kipirult arccal kezd rohangálni a szobában, de nem ütközik másba, mint lakatokkal (leginkább számkombinációs példányokkal) lezárt szekrényekbe, ládákba.

A falon térképek egyiptomi hieroglifákkal és különböző szimbolikus ábrákkal. Állunk, mint aki karót nyelt, közben a hatalmas monitoron lassan elkezd peregni az idő. Már csak 56 perc 42 másodpercünk van hátra, és még nem csináltunk semmit. Hirtelen feltámad az életösztön: ki kell szabadulni. Bence (7 éves) időnként megkérdezi, kinek a szemét kajtatjuk, de mondjuk, hogy tök mindegy, inkább keressünk kulcsokat, kódokat, bár mit, amivel előrébb jutunk. „Kulcs!” – kiált föl Boldi, miután a szőnyeg alatt talál egy apró példányt. Bence fölemeli a telefont, s felkiált: számokat sorolnak! Rendben, de a több tucat számkombinációs lakat közül vajon melyikét? Őrületben telnek a percek, hol egy mágnesre, hol egy szkarabeuszra vagy meghajlított drótra bukkanunk, de hogy mit kezdjünk velük, arról még csak sejtésünk sincs. A játék hevében odáig jutunk, hogy a faláda tetejét próbáljuk mágnessel kinyitni, majd a falon lévő polcokat kezdjük rángatni. Mire Boldi lazán nekidől az egyiknek, és az magától kijön a falból… Újabb szkarabeusz, még egy hieroglifa – és egyre kevesebb idő.

A barátnőm közli, hogy ez neki már sok, mindig hülye volt matekból – ehhez képest több mint 30 perce különböző kombinatorikai feladványokat próbál megoldani. S mondja mindezt nekem, akinek a gyerek harmadikos számtanházija nemegyszer megoldhatatlan kihívást jelent.

Eközben a fiúk kinyitják az egyik hatalmas szekrény ajtaját, ami mögött végre felbukkan a sírkamra! Örömujjongás, elérkezett szabadulásunk pillanata! De nem…

A sírkamrában ott áll Hórusz, a sólyomfejű isten, mellette egy szarkofág. Sötétség uralkodik, csak halvány fények pislákolnak. Alig maradt tíz percünk, és még mindig be vagyunk zárva. Bence ekkor besokall, közli, hogy ő innen bármi áron kimegy.

A barátnőmmel egyszerre kurjantunk: én is megyek! Boldi viszont hajthatatlan: ő csak akkor megy, ha Hórusz szeme felviláglik, és magától nyílik az ajtó. Rohangál, keres, és végül talál. Egy láda tetején elkezdi sorba rakni a szkarabeuszokat, mire Hórusz szeme végre felragyog. Aztán hatalmas kattanás, nyílik a kapu. Diadalittasan kivonulunk.

– Na, milyen volt? – kérdezi otthon a családfő. – Szuper, Apa, kiszabadultunk! – ujjonganak a gyerekek.

Azt nem áruljuk el, hogy 15 perc ráadást kaptunk, mert utánunk már nem jött senki. Mint ahogyan azt sem, hogy a legördöngösebb lépéseknél az „őr” súgott, mit hol keressünk, hová dugjunk. Elhatároztam, hogy családom büszke felnőtt férfi tagjai ezt kapják karácsonyi ajándékba. Persze mi is elkísérjük majd őket, és kintről, a monitoron keresztül figyeljük, milyen elmeállapotba is jutnak, mire Hórusz szeme végre felviláglik.