Kívánságok almafája

Miért áldozza valaki arra a szabadidejét, hogy óvodákat, iskolákat, kórházakat fessen tele sünikkel, őzekkel, vakondokkal és más mesealakokkal? S ha már így tesz, hogyan tudja önkéntesek tucatjait maga mellé állítani? – erről is faggattam Mannheim Viktóriát, aki hivatása szerint elég távol áll e mesevilágtól. A végzettsége ugyanis mérnök-közgazdász, műszaki tudományokból doktorált.

– Az önkénteseim közt sokan vannak, akiknek a gyermekük, unokájuk feküdt már kórházban, így pontosan tudják, milyen sokat jelent a kicsinek, ha nem a kopár falat kell néznie, miközben gyógyul. Ám egykori tanítványaim, egyetemi hallgatók is bekapcsolódtak egy-egy festésbe. Százötvennyolc önkéntesünk között van kezdő és már egészen profi is – magyarázza Viktória.

Az ecset néhány éve véletlenül akadt a kezébe. Először a kisfiai óvodájának falát díszítgette. Olykor a lakásukban gyakorolt, így náluk már kevés a szabad felület: a fürdőszoba falán kacsák úszkálnak, a mosdóban pedig delfinek. Majd egymást követték a felkérések, s mind több önkéntes szegődött mellé.

Ma már sorban állnak értük a kórházak, óvodák: hónapokra előre betáblázták a festésre alkalmas napokat. Hamarosan a miskolci Ronald Házban lépnek akcióba, ahol súlyosan beteg gyerekek és hozzátartozóik kapnak szállást. Ezek a gyerekek heteket töltenek ott, megérdemlik, hogy színesebbé tegyék az életüket. Azt kérték, hogy egy almafát fessenek a falra, melynek gyümölcsein a betegek kívánságai kapnak majd helyet.

– A frissen csatlakozott önkéntesek számára lelki felüdülés, ha elmerülhetnek az alkotásban, s ehhez járul még a jó érzés, hogy segíthetnek másokon. Ők alapozzák a szabad kézzel megrajzolt figurákat, míg a satírozás, kontúrozás rám, illetve a tapasztaltabb önkénteseimre marad – meséli Viktória. Olyankor nem számít a fáradtság, reggeltől késő délutánig belefeledkezik a maga teremtette mesevilágba. Megesett, hogy Siófokon festett a nyári kánikulában, de arra sem jutott ideje, hogy megnézze a Balatont.

Milyen hatással van mindez az ifjú közönségre? Az egyik óvodában rászóltak a kicsik, hogy nekik sem szabad a falra rajzolni, s máris szaladtak árulkodni… A kórházakban már maga a festés látványa is nagy élmény a gyerekeknek. A miskolci ambulancián az egyik kis beteg kérte, hadd segítsen ő is. Sorra érkeznek a hálás levelek: egy édesanya azt írta, a születésnapját tették szebbé, hogy aznap éppen abban a kórházban festettek, ahol ő a nyolc hónapos gyermeke gyógyulásáért izgult.

A népszerű önkéntes kampány – Ecsetre fel a Gyerekekért! – a jövőben alapítványi formában folytatódik, így adományokat is fogadhatnak majd, hogy teljen ecsetre, festékre. Ezt eddig leginkább saját erőből teremtették elő.

– Néha magamra kell parancsolnom, hogy erős maradhassak. Szekszárdon egy kisfiú éppen akkor ébredt fel a kómából, miközben én egy sündisznót rajzoltam a falra. Potyogtak a könnyeim, mert arra gondoltam, mintha érezné, hogy ez neki készült – emlékszik vissza Mannheim Viktória. Nehéz saját szavaival megfogalmaznia, mi lehet e kampány hajtóereje, ezért Böjte Csaba atya mondását idézi: „Aki nem hisz abban, hogy mennyi jó ember van, az kezdjen el valami jót tenni, és meglátja, milyen sokan odaállnak mellé.”