'Eszmei értékük van, ami pénzben nem mérhető, legalábbis számomra' - Ricsi büszke a bronzéremre

– Hogyan tetszett Malajzia?

– Csak a gyűjteményem járt ott, én nem.

– Melyik a legértékesebb bélyeged?

– Nincs ilyen. A bélyegeknek eszmei értékük van, ami pénzben nem mérhető. Legalábbis számomra.

Így kezdődött a beszélgetésem Barki Richárddal, amiből egyértelműen kiderül: fogalmam sincs a bélyeggyűjtés lényegéről. Arról a szenvedélyről, izgalomról, amit egy-egy különleges példány megszerzése jelent, aztán a versenyekre való készülődésről vagy a magányról, ami a bélyegekkel való hosszas bíbelődéssel jár együtt. A 14 éves várpalotai fiú nem akármilyen éremmel büszkélkedhet.

A tavalyi, Malajziában rendezett ifjúsági bélyeg-világkiállításon a környezet- és természetvédelmi témában összeállított gyűjteményét bronzéremmel jutalmazták.

– A tanulást sosem élveztem, csak a sulit. A matematikán, fizikán és informatikán kívül nem sok minden érdekel – mondja a kamaszok őszinteségével. Igaz, felvették egy olyan gimnázium informatika szakára, ahová tízszeres a túljelentkezés.

– Ricsi szerencsés, mert jófejű gyerek, nem kell sokat bajlódnia a tanulással – teszi hozzá a nagymama, aki minden délben meleg étellel várja az unokáját. A fiú kisebb korában is sokat pepecselt egyedül, imádott barkácsolni és legózni. Alig volt kilencéves, amikor először rácsodálkozott a bélyegekre.

– A nagymamám testvére a Budapesti Bélyegmúzeum főmunkatársaként dolgozott, majd az ifjúsági bélyeggyűjtő szakosztály vezetője lett. Fantasztikus a gyűjteménye. Amikor látta, milyen átéléssel hallgatom a történeteit, felajánlotta, hogy bevezet a filatélia rejtelmeibe. Magával ragadott ez a szenvedély, már csak azért is, mert a bélyegeken keresztül kinyílik a világ, olyan ismeretekre is szert tehetek, melyekre egyébként nem lenne módom – meséli Ricsi. Főleg a magyar témájú bélyegeket kedveli, például, amelyek Budapestet és a nevezetes épületeket ábrázolják, de érdeklik az állatok és a környezetvédelem is. Az irányítószámos példányokat szintén gyűjti. Ez utóbbi kollekcióért az európai gyűjtők horvátországi seregszemléjén ezüstérmet kapott.

Ricsi az új darabokat általában bélyegkereskedésekben és a postán szerzi be, de fiatal filatelistákkal is csereberél. Bélyegekben nem ismer pardont, amit mi sem jelez jobban: amikor hatéves öccse összefirkálta az egyik hátulját, kisebb fizikai inzultus lett a „bűncselekmény” következménye.

Egymás után láthatom a különleges sorozatokat, például a dombornyomásúakat, a blokkokat és a legváltozatosabb formájú példányokat.

Engem persze továbbra sem hagynak nyugodni azok a fránya anyagiak. Ricsi mesél a különböző tévnyomatos bélyegek óriási értékéről. Ezeket többnyire megsemmisítették, de olykor egy-egy nyomdász elcsent néhány példányt a halálra ítélt ívből. Ez történt az 1921-es kiadású „Fordított Madonnával” is, amely legutóbb 2,9 millió forintért kelt el egy árverésen. Ricsi egyelőre nem álmodozik ekkorákat, inkább arra vágyik, hogy Várpalotán is mind többen hódoljanak e gyűjtőszenvedélynek:

– Ha beindulna végre a bélyeges élet, én már attól is nagyon boldog lennék – mondja, s máris a földön hasal, az albumaiba bújva.