Várúr lesz az ács?

A 37 éves férfi a nejével, Ágnessel – aki a Kisgyőri Kézműves Egyesület hímző tagja – és 3 éves Zselyke lányukkal a pincesoron lakik. A pince feletti borházból alakították ki a búbos kemencés, népies stílusú szép otthonukat. Ducsai Attila szakmája ács, de született ezermester: bármit megszerel, összerak, megépít.

– Még legényemberként szerettem bele a borospincékbe – meséli. – Nagyon tetszett, ahogy az öregek a hordókból lopóval szívták a bort. Akkor eldöntöttem, nekem is lesz pincém. Kilenc éve megvettük, az ácsmunka mellett nekiálltam kiszépíteni és borászkodni. A borászat külön tudomány, azoktól a barátaimtól tanultam el, akiktől a szőlőt vettem, mert a szőlőművelés már nem fért az időmbe. Hamar kinőttük az első pincét, bővíteni kellett, nekiálltam vájni, faragni, s olyan szépre sikeredett, hogy a barátaim sorra kértek, készítsek nekik is hasonlót. Az itteni kőzet egészen a Mátrától Tokajig tufa, ami jól formázható, sokkal könnyebb vele dolgozni, mint a mészkővel. Viszont nehéz a barátoknak nemet mondani, így a nyári szezonban a bátyámmal a tetőn ácsoltunk, telente meg a föld alatt pincéket vájtunk ki, mostanra már vagy tizenhatot. Mindenkinek nagyon tetszett, futott a híre. De a nagy váltás három éve jött, amikor beléptem a Miskolci Pincék Asztaltársaságába. Ne nevessen, van ilyen! Nőtt a baráti körünk, szűk lett az első pince, kellett egy másik. De azt már úgy álmodtam meg, hogy telefaragom honfoglaláskori motívumokkal. Nagy segítségem volt ebben a feleségem, akivel akkoriban mentünk el a Budai Várba a Mesterségek Ünnepére, ami egyben kézműves vásár is. Ott találkoztam egy nemezelővel, aki beavatott a technikájába és a magyar motívumok világába. A másik segítségem dr. Kárpáti László miskolci muzeológus volt, tőle két vastag könyvet kaptam, melyekben történelmileg megalapozott, hiteles motívumok találhatók. Így kezdtem neki az új, irdatlan nagy pincének. A falon látható domborműveket mind magam faragtam ki: a plafonon a hatalmas, széttárt szárnyú turulmadarat meg az óriási könyvet formáló családi lexikont, rajta a monogramommal, a 2012-es dátummal, amikor készült a terem, és Zselyke lányom születési dátumával. Innentől minden fontos családi eseményt ráfaraghatok, ha betelik, bővíthetem. Ez a terem ma már igazi turisztikai látványossága a Grál Pincének, gyakran rendezünk benne kézműves vásárokat is. Na, akkoriban ragadt rám a „pinceszobrász” jelző, pedig gyerekként még rajzolni se szerettem. A tehetségemet megítélni nem tudom, csak azt, hogy rajtam kívül pincevájó mestert nem hívnak így az országban, bár igaz, ilyen pincéje se nagyon van másnak!

– A szülei és a felesége büszkék lehetnek önre.

- Talán. Én Ági Georginára, a nejemre vagyok büszke, mert az ő kalotaszegi hímzései gyönyörűek, hímezni viszont nem tudok.

– A nagy mű tehát kész. Van még más terve?

– Igen, mert a „nagy mű” sincs készen, a nagytermet tovább bővítem. Ott, a lépcsősor mögött nincs semmi, csak a hegy. Oda vájok egy óriási termet, amibe várat akarok belefaragni: lehajtható fakapuval, vizesárokkal, bástyákkal. A vár előtti téren az amfiteátrum hangverseny- és rendezvényteremként szolgál majd. Hamarosan nekiállok, de ez legalább 2-3 évnyi munka. S hogy miből lesz rá pénzem? Ácsként, pincevájóként télen-nyáron, reggeltől estig dolgozom. Kiszorítom a családi költségvetésből meg önmagamból, mert ennek a java munkadíj.

– Vagyis várkastély épül a föld alatt: várúrral, várúrnővel és Zselyke várkisasszonnyal?

– Ami hobbiként indult, ma már tiszteletadás őseinknek, az új generáció jó borainak, és a görömbölyi turizmus fellendítésének.