Csendes kis falu a hegyekben? A kutyák és főleg a gazdik gondoskodnak izgalmakról!

„Kint siratják a nyarat a vénasszonyok, így hát ráérek megosztani önnel a faluban töltött húsz évem néhány tapasztalatát. Itt a kutyát nem tartják érző lénynek, csak ősi riasztócsengőnek. Nem haszonállat, mert nem szokás megenni… Olykor átmerészkedek például a szomszéd öregember kutyájához némi eleséggel, az örökké láncon tartott szuka mellett egy lábasban egy vekni penészes kenyér ázik a vízben.

Mikor az újság közölte, hogy már törvény tiltja a folytonos megkötést, a cikket két helyre is »postáztam«. Az egyik egy fiatal, háromgyermekes családnak szólt, mire az udvar hátsó részébe, átláthatatlan kerítés mögé kötötték a kölyök aranyretrievert, a másikat egy özvegyasszony kapta, aki mit sem változtatott: őrjöngő kiskutyája továbbra is a kapu mellé láncolva él.

Két kaland, hogy mik vannak…

A faluszélen az ifjú tanítónő két boxerét sétáltatta. Élve a gyanúperrel, két kiskutyámat pórázra vettem, de arra azért nem számítottam, hogy a két boxer, mint a kilőtt nyíl, úgy száguld felénk. Lánykutyámat egy közeli vaskapu résén benyomtam, a fiút pedig egy nyitott udvarban álló napozóágyra dobtam és ráhasaltam. Reméltem, hogy ha a kutyák megtépnek, abból ügy lesz, amúgy viszont kutyadoki nincs is a faluban. A boxerek gazdájánál nem volt sem nyakörv, sem póráz, volt viszont mobil, ezért aztán csak az egyik kezével próbálta visszafogni őrjöngő kutyáit. Időbe telt, míg eszébe jutott, hogy az utca másik oldalán, két házzal odébb lakó szüleit felhívja, s így a végül kiérkező anyja segítségével tudták a boxereket elvonszolni. Azóta viszont nem köszön.

A másik eset a kisbolt előtt történt. Már indultunk kutyáimmal hazafelé, amikor a szomszédos telep pillanatra kinyitott kapuján kitört egy farkaskutya, s száguldott felénk. Épp nemrég olvastam a szakkönyvben, hogy csak az azonos nemű kutyák verekednek, ezért kísérletileg kapkodtam a különnemű kutyáimat, de a támadónak mindegy volt, ő nem olvasta a cikket, harapott, ahogy bírt. A dolog szépsége, hogy a csata közben egy autó, hát éppen egy rendőrautó állt meg mellettünk, s a két dalia érdeklődve nézte, mit is csinálunk. Hátranyögtem: Segítsenek már!, mire az egyik megkérdezte, mit? Majd autó el. Ugyebár megfelelő embert a megfelelő helyre… Nos, most ennyit, ha akarja, közhírré teheti” – fejezi be levelét Kutyamama. Mint látja, akartam, közhírré is tettem. A „most ennyit”-ből úgy sejtem, küld még nekünk levelet. Ugye, így lesz?