Álom és valóság - mi történt olvasónk kérésének közlése óta?

Az alábbi levelet név és cím nélkül közöljük – talán érthető, miért.

"Tisztelt Szerkesztőség!
Köszönöm szépen, hogy a Segítsünk egymáson rovatban megjelentették a kérésemet. Azt szerettem volna, hogy egy 60-65 éves, szegény körülmények között élő hölgy idejöjjön hozzám lakni, nekiadtam volna a lakásomat. A gazdagnak ez semmi, de egy nehéz helyzetben lévő embernek talán valami, gondoltam én. Házaspárok jöttek el hozzám, azt mondták, adjam el a lakást, a pénzt pedig adjam oda nekik, és elvisznek tanyára meg falura. Már a megjelenés napján, pénteken délután is jöttek. Mondtam, hogy nem szeretnék elmenni sehová.

Szinte erőszakosak voltak.

Levelet meglepő módon 70 éven felüli, drága, reszkető kezű hölgyek írtak. Nagyon kedvesen megköszöntem mindegyiküknek, és fölajánlottam, ha szívesen leveleznének velem, én örömmel veszem.

Cukorbeteg vagyok, és az orvos azt mondta, ha egyedül élek otthon, és rosszul leszek, meg is halhatok. Elsőre megijedtem. Utána gondolkoztam, hogy egyáltalán nem is baj, ha szépen meghalok. Azóta a bejárati ajtót nem zárom be, hogy ne kelljen majd betörni. Egyet szeretnék csak az élettől, hogy a megtakarított pénzemet, a lakás árát meg a festményeimet én tudjam szétosztani gyermekes, önhibájukon kívül nehéz körülmények között élő, szegény családoknak. Én tudom, mi a szegénység: nádtetős, földes, petróleumlámpás házban nőttem föl. A levált cipőtalpat télen úgy kellett megdrótoznom.

Idejárnak hozzám kisgyermekes anyák, hogy adjak pénzt, mert a gyerek meghal éhen. Fogja a kisgyereket a karján, de a drága cigi ott a kezében – milyen szegénység ez? Az ismerősök azt mondják: kihasználnak téged.

Magamról még annyit, hogy amit a sors akar, úgyis az lesz. Ha azt akarja, hogy elfekvőben haljak meg, amitől nagyon félek, akkor sem tudok mit tenni. Én csak hat kisegítő iskolát jártam, mert az orvosok azt írták le, hogy súlyos értelmi fogyatékos vagyok – ami igaz is, sajnos. De az anyámat még kórházba sem mertem adni, mert féltem, hogy megver az Isten. Mikor ápoltam, tudtam, hogy egyszer majd én is ilyen kiszolgáltatott leszek. És jó lenne, ha valaki szeretettel nekem is megsimogatná az arcom, mint én tettem anyuval.

De nekem ez csak álom marad, sosem lesz valóság...

Köszönöm, hogy elolvasták a levelem."

Tisztelettel:
(Név és cím a szerkesztőségben)