Családi körben a bajnokról

Szokták önökről tudni, hogy a legendás ökölvívó leszárma­zottai?

Ifj. Papp László: – Fiatalabb koromban, ha bemutatkoztam, az volt az első kérdés, hogy van-e valami közöm a híres Papp Lászlóhoz? 

Papp Tamás: – Rólam nem. Mikor kiderül, meg is lepődnek sokan. Egyszer pizzát rendeltünk az Óra utcai házhoz. Miközben a futárnak fizettem, azt mondta: valahol errefelé lakott Papp Laci, és nem tudom-e véletlenül, melyik házban. Mondtam neki, hogy történetesen pont tudom: itt. Ránézett a szállítópapíron a névre, aztán rám. Látszott rajta, hogy összeállt a kép. Nem szólt semmit, csak kezet nyújtott. 

Ezek szerint az épület még ma is sokak számára a Papp Laci háza?

Ifj. Papp László: – Méghozzá joggal. Édesanyám mesélte, hogy édesapám ásta ki a ház alapját. Nem szégyellte a fizikai munkát, azt is edzésnek tekintette. Több mint négy évtizedig élt ott, és nem csak a környéken tudták, hogy hol lakik. Sok rajongói levelet kaptunk úgy, hogy semmilyen címzés nem volt rajtuk. A borítékokon csak ennyi állt: „Papp László háromszoros olimpiai bajnoknak”. A taxisoknak is elég volt annyit mondani, hogy az utas a Papp Lacihoz szeretne menni, és kérdés nélkül erre kanyarodtak. 

Őriznek még személyes emlékeket, tárgyakat a házban?

Ifj. Papp László: – A foteljét, amiből a tévét nézte. Megvannak a köpenyei is, amiket a versenyeken hordott. Bár sajnos csak kevés, mert ezeket szinte lerángatták róla. Ő meg odaadta. 

Papp Tamás: – Itt vannak a melegítői is, amiket az 1988-as és az 1992-es olimpián, akkor még szövetségi kapitányként hordott. Ha éppen fent vagyok az Óra úton és fázom, fel szoktam venni. 

Felmerült, hogy valamelyikük követi a bajnokot a ringben?

Ifj. Papp László: – Megtanultam bokszolni, lejártam edzeni, de versenyszerűen nem űztem a sportot. 

Papp Tamás: – Engem csak a foci érdekelt. Bár ebben hasonlítok nagyapámra, ő is a focival kezdte. Sokat játszott annak idején a Színész–Újságíró Rangadókon, amelyeknek a ’60-as és ’70-es években óriási respektje volt, nem véletlenül volt kint a Népstadionban több tízezer ember. 

Mi volt az a fordulópont, ami végül a boksz felé terelte Papp Lászlót?

Ifj. Papp László: – Amikor édesapám először lement bokszedzésre, alaposan megverték, ezért egy időre el is ment a kedve a sporttól. Később, amikor a Magyar Optikai Művekhez került műszerésztanulónak, egyik csoporttársa, Krebs Lajos beszélte rá, hogy menjenek le együtt a bokszterembe. Az edző pedig rögtön látta, hogy óriási tehetség. 

Van olyan legendás családi történet, amit szinte mindig felemlegetnek vele kapcsolatban?

Ifj. Papp László: – Inkább a mondásait. Minél teltebb a kalász, annál mélyebbre hajlik – mondogatta sokszor. Ez illett is rá. Nemcsak udvarias volt, de borzasztóan segítőkész is. Meg jószívű. Volt egy ruhaboltunk, butikunk a '80-as években Budapesten, az akkori Lenin körúton, ma Teréz körúton. Kis pavilon a házasságkötő terem melletti ház belső udvarán. Anyám vezette, kereskedő volt a végzettsége. Sokszor emlegetjük, hogy ha apám lett volna a boltban, két perc alatt tönkremegy, mert ő mindenkinek ingyen adott volna mindent. 

Milyen volt édesapaként az a férfi, akit az ország bajnokként ismert?

Ifj. Papp László: – Sokan talán azt gondolják, hogy ha valaki híres ember, akkor otthon is másként viselkedik. Nála ez egyáltalán nem így volt. Olyan volt, mint bármelyik hétköznapi férj, édesapa vagy nagypapa. Tulajdonképpen két dolog körül forgott az élete: boksz és család. Ha lejött a ringből – ahogy mondani szokták –, kenyérre lehetett kenni. De ez nem azt jelenti, hogy nem szólt rám, akár erőteljesebben is, ha valami rossz fát tettem a tűzre. 

Gyermekként, fiatalként hogyan élte meg, hogy felismerték az édesapját, ha elmentek valahova?

Ifj. Papp László: – Úgy nőttem fel, hogy hozzászoktam, szinte egy lépést sem lehetett menni anélkül, hogy valaki ne ismerte volna fel. Gyerekként ez egyszerűen a mindennapok része volt. Később, amikor már tudatosult bennem, hogy minek szól az emberek szeretete és elismerése, nagyon büszke voltam. Édesapám valamikor nemcsak Magyarország leghíresebb, legnépszerűbb, de a legszeretettebb sportolója volt. Kevés ország ér el olyan sportsikereket, mint Ma­gyar­ország, és apám még ebből is valahogy ki tudott emelkedni, példaképpé vált. A nagyobbik fiam szalagavatójára még el tudott jönni. Amikor meglátták, rengetegen odarohantak hozzá, ölelgették, volt, aki még kezet is csókolt. Egy legenda volt. 

Papp László unokájaként is hasonló tapasztalatai voltak?

Papp Tamás: – Még a kilencvenes években is sokan felismerték az utcán, köszöntek neki. Az udvariasságára, előzékenységére jellemző volt, hogy gyakran ő köszönt előre vadidegen embereknek, mert tudta: felismerik, csak nem mindenki meri megszólítani. 

Őriz valami különleges emléket ezzel kapcsolatban?

Papp Tamás: – Gyerekkoromban sokat nyaraltunk együtt a Szelidi-tónál. Egyszer, talán 1993 körül, mentünk Nagypapával autóval a tóhoz. Dunapatajon a helyi buszjárat vezetője észrevette, ki ül a kocsiban. Azonnal megállt, kipattant a buszból, és könnyes szemmel mondta: „Hálát adok az Istennek, Lacikám, hogy találkozhattam veled.” Nagyapám erre csak annyit válaszolt meghatottan: „Köszönöm a kedvességet.” Szerintem vele szinte mindennap történt valami hasonló. A Facebook-oldalon is rengetegen írnak ilyen történeteket: az emberek pontosan emlékeznek rá, mikor és hol találkoztak Papp Lacival. Bokszkörökben világszerte még ma is jegyzik a nevét. Nemrég például egy spanyol újságíró küldött egy addig számunkra ismeretlen videófelvételt. Azt a jelenetet örökíti meg, amikor 1963-ban, a madridi profi mérkőzés előtt Puskás Ferenc fogadta Nagypapát és edzőjét, Adler Zsigmondot a pályaudvaron. Gyakorlatilag Öcsi bácsi volt a tolmácsa. Kanadából is írt egy bokszrajongó a közelmúltban: Magyarországra készült, és szeretett volna találkozni velünk. Örömmel ültünk le vele beszélgetni. Ugyanakkor azt is látom, hogy a fia­talabb generáció már kevésbé ismeri a Papp László nevet. Beszélgettem huszonévesekkel, akik nem tudták, kiről van szó. Mintha lassan kikopna a köztudatból. 

Ezért indította el a közösségi médiában a hivatalos oldalt?

Papp Tamás: – Ha mi nem csinálnánk, akkor sajnos senki. Persze munka és két kisgyermek mellett én sem tudok annyi időt fordítani rá, amennyit szeretnék. Most, a Papp László-emlékév kapcsán – amelyet Kovács István elnök vezetésével a Magyar Ökölvívók Szövetsége hirdetett meg – talán nagyobb figyelem irányul rá. Jó lenne, ha azok a gyerekek is megismernék a nevét, akik most húznak kesztyűt és állnak be a ringbe. De ehhez nem elegendő a család munkája, az intézmények, sportközösségek figyelmére is szükség van. 

Ön is úgy érzi, hogy ma már kevesebbet beszélünk Papp Laciról, mint korábban?

Ifj. Papp László: – Inkább úgy fogalmaznék, hogy nincs igazán a helyén kezelve mindaz, amit ő letett az asztalra. Természetesen vannak, voltak kezdeményezések. Angyalföldön és a Gesztenyéskertben is állítottak szobrot neki. Még életében díszpolgárrá választották a fővárosban, illetve a XIII. kerületben, posztumusz a XI. és a XII. kerületben. Most a centenárium kapcsán is több megemlékezést szerveznek, és egykori általános iskolája is azt tervezi, hogy felveszi a nevét. Ezek mind szép és fontos dolgok.

Ugyanakkor Papp László teljesítménye a sportág történetében is egészen kivételes. Ő volt az első ökölvívó, aki három egymást követő olimpián nyert aranyérmet. Azóta mindössze két kubai bokszoló tudta ezt megismételni. Ez hatalmas eredmény, mert az ökölvívás egészen más műfaj, mint például az úszás. Egy olimpián egy versenyző csak egy súlycsoportban indulhat. Nem véletlen, hogy az egykori vízilabdázó Kárpáti György is azt mondta: mindketten háromszoros olimpiai bajnokok, de ő mégis előbbre teszi Lacit, mert neki egyedül kellett kivívnia a győzelmeket, nem csapatban. Ezt a teljesítményt országimázs szempontjából is jobban lehetne hangsúlyozni, méltán lehetünk rá büszkék. 

Mire gondolnak?

Ifj. Papp László: – Papp Lászlóról elneveztek egy sportarénát, de a nevét nem írták ki az épületre. A főbejárattal szemben álló szobrát is eltették egy tartópillér mellé. Pedig a látogatók biztosan kíváncsiak lennének rá, hogy kinek a nevét viseli az épület. Ki lehetne tenni fotókat, bokszjeleneteket, rövid ismertetőket is a falakra. Így aki belép, az rögtön látja, milyen bajnok emlékét őrzi a hely. 

Papp Tamás: – Azt is kezdeményeznénk, hogy az ott közlekedő buszok, villamosok, illetve a metró megállójának a neve Papp László Aréna/Puskás Aréna legyen. Ez nem igényel jelentős összegeket, de szép gesztus lenne minden szempontból, méltó a magyar sport két nagy legendájához. Reméljük, hogy egyszer megvalósul. 

Mi az a legfontosabb örökség, amit a család továbbvisz?

Papp Tamás: – A szellemiség, amit a Nagypapa képviselt. Három pillér volt az életében: a tehetségre épülő szorgalmas és kitartó munka, az istenhit és nem utolsósorban a gyűlölködéstől mentes, kiegyensúlyozott családi és társadalmi élet. Nekünk ezt jelenti Papp László.