Guba Zoltán: Várakozók

Vékony paravánok választották el egymástól az ágyakat. Mögöttük nagybetegek feküdtek, akikből csövek álltak ki. Gépek kattogtak, zümmögtek a paravánok mögött, hogy a látogató, ki belépett, számolgathatta, találgathatta, tegnap mintha eggyel több lett volna. S ez vajon jót vagy rosszat jelent?

Egy szék állt az ágynál. Szék? Afféle sámli, kopott, feslett műbőrborítású. Arra ült az asszony, s óvatosan, nehogy az infúzió kicsússzon a betegből, kezet, arcot simogatott, jobban nézel ma ki, anya, hogy vagy? Hoztam húslevest, tudom, hogy szereted. Mintha fogytál volna, adnak itt tisztességeset enned? Mindegy, kijössz, meglásd, a hazai koszton megerősödsz. Idáig ért az asszony a mondattal, akkor nézett körül, s szólt a férjére, hogy ne szerencsétlenkedj, mondj valamit anyukának! A férfi zavartan köhintett, mit mondhatnék. Halkan, mosolyogva, hogy másokat ne zavarjon, súgta: látom, jól van anyuka, feküdjön, panaszt ne halljunk magára. Fél lépéssel hátralépett, helyet adva így az unokának, mondana már ő is valamit. A lány félve csosszant előre, hiányzol, gyere haza, suttogta, s fordult is el, mert már sírt, s azt itt tilos. Akkor újra az asszonyé lett a szó, aki lassan  mesélni kezdte, mi történt tegnapóta velük, s mi lényeges a házban. Bár sok érdekes nem esett, azért csak mondta, mondta, s minden mondata azzal zárult, hogy még ilyet, anyuka, hát mit szólsz? De az anya csak feküdt, nem szólt semmit. Itt is van ő, s már nincs is: helyette gépek zümmögnek, villognak.

A férfi az órájára pislogott, lassan ideje indulnunk. S akkor a szomszédos paraván mögött izgatott mozgás kezdődött, orvosok futottak, műszereket tologattak. Ők hárman az előtérbe vonultak, álltak riadtan, várták, hogy bent csöndesedjék a zaj, a kapkodás. A látogatási idő letelt, a nővérke újra ajtót nyitott, aki teheti, búcsúzkodjon illőn a szeretteitől, s mondják el, holnap jövünk, ígérd meg, addig vigyázol magadra.

Válasz nincs, csak a műszerek villognak, s míg villognak, marad még remény.