A bajai halas

Más ez, mint egy szupermarketben, ahol gyakran fel sem néz az eladó – vezet körbe a boltjában Szabó Tibor. Büszkén mutatja a gondosan zacskóba hegesztett tabletet: aki ide telefonál, annak várakoznia sem kell, mert amint meglátjuk a kapuban, bepötyögjük nevét a gépbe, s mire átér az udvaron, már a pulton várja a megrendelt csomag. A háttérben zajt hallunk. A szomszédos helyiségben, a mérlegelő asztalon „csetepaté” nyomai látszanak. A halas gyakorlott szemmel keresi a szökésben lévő, testes pontyot, hogy hálóval visszasegítse társai közé. 

Szabó Tibor apai ágon somogyi származású. Édesapja kelmefestőként került Bajára, megnősült, a város déli részén telepedett le. Akkoriban vegyes nemzetiségű volt az Alvég, laktak ott szép számmal szerbek és horvátok, cigányok és németek is. Egymással magyarul beszéltek, maguk közt a maguk nyelvén. De összekovácsolták őket a közös focizások és a Baján kikerülhetetlen horgászat is. Szabó Tibort anyai nagyapja fertőzte meg a vízi világ szeretetével. Papucsos kisiparos volt az öreg, nyaranta kint lakott a Rezéti-Duna mellett egy félig földbe ásott dinnyés kunyhóban, melynek tetejét gyepesítette, hogy hűvös legyen odabent. Puha ágyat friss szénából varázsolt, s gyakran az egész családot vendégül látta. A kisfiú már akkor elhatározta, hogy halas lesz, bár előtte hosszú évtizedekig a kőművesszakmában dolgozott. 

Sorsszerűen lett kőműves Szabó Tibor, ugyanis az apja kelmefestő műhelyét bővítő mesterember kérdezte tőle: na, fiam, tetszik neked a kőművesmunka? Igennel felelt, s beállt Huber Mihály vállalkozóhoz inasnak. Az iskolát, vagyis a szakma elméleti részét nem nagyon szerette, annál jobban lekötötte a gyakorlat. Végül szakmunkásvizsgát tett 1958-ban. Később aztán a tanulással is megbékélt, és technikusi képesítést szerzett, majd végigjárva az építkezések ranglétráját, csoportvezetőként, művezetőként, építésvezetőként dolgozott. Sose feledve gyerekkori álmát, hogy egyszer majd halas lesz. 

A rendszerváltás után, 1992-ben nyitották családi vállalkozásként a halboltot, melyet azóta is a feleségével és a fiával visz. Ki nem hagyná, hogy elmesélje, sok lánynak udvarolt legénykorában, de amikor 23 évesen, a Tiszti Klubban meglátott egy nála esztendővel fiatalabb lányt, s felkérte táncolni, azonnal tudta, hogy a későbbi feleségével találkozott. Sokan tamáskodva fogadták a bolt ötletét, mondván, messze van a városközpont, ugyan ki jön majd ide halat venni. Nos, az idő Szabó Tibort igazolta, nemhogy a városból, de még Szekszárdról is járnak hozzá. A bajai halasnál egyébként szegedi halat árulnak, mert néhány évi kísérletezés után ott talált olyan megbízható termelőt, akivel azután szoros üzleti kapcsolatot tudott kialakítani. 

Baján mindenki szereti a halat, az egy főre jutó átlagos évi fogyasztás itt a 40 kilót is meghaladja. Szabó Tibor is hetente 4-5 alkalommal eszik halat, ami nemcsak a híres bajai halászlét jelenti, amit ugye mindig férfiak főznek, míg asszonyaik a házi gyufatésztával járulnak hozzá a közös ebédhez. A szegedi vendéglősök által kimódolt alaplé itt szitokszónak számít, de elengedhetetlen a kalocsai paprika, s öt személyre azért illik legalább hat kiló hallal kalkulálni. 

És természetesen sütik, sőt füstölik is a halat, de ha igazán különlegesre vágyunk, a hasa aljából készült haltepertő után kell érdeklődni. Nem könnyű a halasok élete mostanában, hiszen a halhús régen egyharmadába került a disznóhúsnak, mára azonban felzárkózott az ára. És arról sincs szó, hogy a hal áfáját csökkentenék, amint azt a disznóhús esetében tették. De nemcsak a fogyasztói oldalról szorongatják a szakmát. A termelői árat is nehéz tartani. 

A magyar halat szinte válogatás nélkül vásárolják fel a német kereskedők, olyan magas ajánlatot téve, amivel a hazai halasok nem versenyezhetnek. De nem ezen morfondírozik sokat Szabó Tibor mostanában, inkább az utódlás foglalkoztatja: „Megöregedtünk, nem bírjuk ezt a munkát a végtelenségig csinálni. És nem is lehet rákényszeríteni a következő nemzedéket, hogy vegyék át a boltot. Egy mai fiatalnak nem biztos, hogy az álmai között szerepel a karácsonyi hajtás, amikor négy nap, három éjjel pucoljuk a halat, megállás nélkül. Mégis bizakodó vagyok, mert az ötvenéves fiunk is segíti a munkánkat, s úgy tűnik, a huszonkét éves unokánkat is érdekli ez a szép hivatás.” 

A karácsonyi halvásár néha mulatságos helyzeteket hozhat. Az egyik évben 24-én délután vették észre, hogy annyi hal sem maradt a boltban, amiből karácsonyi vacsorát főzhetnének maguknak. Végigtelefonálták a meglepett konkurenciát, akik először tréfára gyanakodtak, de nagy nehezen összeszedtek egy bográcsra valót. Ekkor toppant be a boltba egy tanítónő, régi törzsvásárlójuk, hogy késett a pesti busz, s elfelejtett halat venni. Szinte a bográcsból vettek ki neki pár szeletet, hogy ő se maradjon az ünnepre hal nélkül. 

A halbolt Baján a mindennapi élet fontos színtere. Olyannyira, hogy Szabó Tibor elsőként értesül a házasságkötésekről, gyerekszületésekről, de a szakmákról, érettségikről, diplomákról is. És az sem ritka, hogy életük alkonyán a törzsvevők eljönnek elköszönni. Mielőtt sorsdöntő műtétre, kezelésre mennének, utoljára még visznek egy halászlére valót…