A postás sosem csönget

A minap is jött ilyen, amire ráírták, hogy melyik napon kísérlik meg újból a kézbesítést. Éppen otthon lábadoztam, kiragasztottam hát az ajtómra: „Kedves Postás! Itthon vagyok! Legyen szíves csöngetni, hogy átvehessem a küldeményt! Köszönöm!”

Már csak arra eszméltem, hogy az ajtóra szerelt levelesláda fedele nagyot csattan. Kirohantam, s láttam, hogy egyszerre két(?) értesítést is bedobott a kedves postás. Utána kiáltottam, mire komótosan kivetkőzött a fülhallgatóiból, és kérdőn nézett rám. Mutattam neki a két értesítőt, és rámosolyogtam: lássa, milyen boldog vagyok, hogy hangom utolérte, egyszersmind kész vagyok a megfelelő rubrikába tett aláírásommal igazolni, miszerint átvettem, amit immár másodszor hozott magával – csak éppen ezúttal (nekem köszönhetően) nem feleslegesen. Idegesen összegyűrte a két nyomtatványt, bedobta hatalmas táskája fenekére, átadta a levelet, s azt mondta: „Majd szólok a váltótársamnak, hogy ő is mindig olvassa el az ön kiragasztott levelét!”

Ennyi szívjóságtól szinte elaléltam. A postás úr lélekjelenlétét pedig sokra becsülöm. A munkáját már lényegesen kevesebbre.