Egy nyár Matulával

A történet alapjául szolgáló regényt Fekete István saját élményei ihlették. Az író rajongott a Kis-Balaton világáért, hosszú időket töltött a környéken, figyelve a madarakat, a nádas életét és az ott élő embereket. Ebből a tapasztalatból született meg Tutajos története: Ladó Gyula Lajost, a vézna budapesti fiút szülei a rokonaihoz küldik a nyári szünetben a Kis-Balatonhoz. A kamasz boldogan utazik Sármellékre, ám István bácsi, a vendéglátó igen elfoglalt ember, ezért a fiút Matula bácsira, a természet jó ismerőjének gondjaira bízza. Az öreg már kora hajnalban kiviszi a tapasztalatlan fiatalembert a nádasba horgászni. Makacssága és óvatlansága többször keveri bajba - csizma helyett szandált vesz fel a nádasban, így nem csoda, ha összevissza szurkálják a lábát a  növények -, ennek ellenére szép napokat töltenek együtt. Később barátja, Pondoray Béla, Bütyök látogat el hozzájuk, ettől kezdve együtt kalandoznak.

A sorozatot a Magyar Televízió készítette, rendezője Fejér Tamás volt. 1967-ben láthatták először a nézők, és azonnal óriási siker lett. Sokak mellett Bánhidi László, Zenthe Ferenc, Kiss Manyi, Kállai Ferenc, Dajka Margit és Tábori Nóra is feltűnt a nyolcepizódos történetben. A Kis-Balaton páratlan élővilága ekkor vált országosan ismertté és kedveltté, holott a természetben játszódó jelenetek többségét nem is a Balaton mellett, hanem a Ráckevei (Soroksári)- Duna-ágban vették fel. A helyszínválasztás praktikus okból született. A színészek közül többen nappal a forgatáson dolgoztak, este pedig már a budapesti színházak színpadán álltak, ezért a stábnak olyan helyet kellett találnia, ahonnan könnyen vissza lehetett érni a fővárosba. De forgattak a sármelléki vasútállomáson, és a Balatonszentgyörgy és Keszthely között található vasúti hídnál is. A sorozat ikonikus kunyhója sem volt állandó épület. Díszletként építették fel a forgatáshoz, majd a felvételek után lebontották. A sorozat azonban olyan népszerű lett, hogy Matula bácsi „gunyhójának” a mását később felépítették a Kis-Balatonnál, a Diás-szigeten. 

A sorozat lelke a Matula bácsit alakító Bánhidi László volt. A stábtagok később úgy mesélték, hogy Bánhidi annyira természetesen mozgott a vízen meg a nádasban, olyan ügyesen bánt a horgászfelszereléssel, hogy a környékbeliek közül többen valódi halásznak nézték. Alakításában a hallgatásnak épp akkora súlya volt, mint a kimondott szónak, mégis erős jelenléte volt. Többször mondta a rendezőnek, hogy ennek a karakternek nem szükséges hosszasan magyaráznia. „Az ilyen ember inkább néz és hallgat” – idézik a visszaemlékezések. A pipája is a figura részévé vált. A színész a való­ságban is pipázott, így a jelenetekben ezt nem kellett különösebben eljátszania. A felvételek szüneteiben gyakran üldögélt pipával a kezében, mintha csak Matula bácsi pihenne a kunyhó előtt. A két gyerekszereplő, a városi fiúkat alakító Seregi Zoltán (Tutajos) és Barabás Tibor (Bütyök) a forgatás előtt gyors „kiképzést” kapott: gyakorolták az evezést, a csónakos horgászatot és a nádasban való közlekedést, mivel a rendező nem akart kaszkadőröket alkalmazni.

– A Tüskevár megfilmesítése nagy élményt jelentett számomra. Tizenhárom éves voltam, amikor Fejér Tamás kiválasztott a főszerepre – idézte fel a kezdeteket Seregi Zoltán. A szerepet nem is kellett nagyon játszani, hiszen pesti srácként valóban rácsodálkoztam a természetre, megfogott a nádas szépsége, élete, minden egyes mozzanata. A Náncsi néni szerepét alakító Manyika, Kiss Manyi állandóan azért aggódott, nehogy megfázzak, Bánhidi Laci bácsi pedig az első nap odajött hozzám és azt mondta: „ha bármi problémád van ezekkel a filmesekkel, fordulj hozzám, megoldom”. Szerencsére erre nem volt szükség, semmilyen gondom nem akadt. Bevallom, nehezen viseltem a felhajtást. Aztán alábbhagyott az egész, talán csak a katonaságnál örültem újra a főszerepnek, hiszen a felettesem imádta a Tüskevárt, és ebből származtak bizonyos kiváltságok - nyilatkozta később egy lapnak. Seregi Zoltán később nem maradt a filmszínészetnél. A színház világa vonzotta, rendező lett, majd a Békéscsabai Jókai Színház igazgatója. Barabás Tibor viszont teljesen eltűnt a filmvilágból. A Tüskevár maradt az egyetlen szerepe. 

A film egyik legemlékezetesebb jelenete a vihar a csónakon. A nézők számára ez izgalmas, klasszikus filmjelenetnek tűnik, a valóságban azonban a stáb egyszerűen kihasznált egy közeledő zivatarfelhőt. Amikor látták, hogy hamarosan elered az eső és feltámad a szél, gyorsan éltek az időjárás nyújtotta alkalommal. A romantikus nádasvilág időnként a kevésbé idilli arcát is megmutatta a forgatás során, állandó problémát jelentettek a szúnyogok. A gyerekszereplők gyakran panaszkodtak a sorozatos csípések miatt, Bánhidi viszont állítólag csak legyintett. „Ha Matula bácsi kibírja, nektek is ki kell bírni – mondta mosolyogva. A fiúk egy idő után már a forgatáson kívül is Matula bácsinak szólították őt. Nemcsak a szerepben, hanem a valóságban is afféle mentor lett számukra.

A sorozat természetképeinek is érdekes a története: a madarakat és vadállatokat megörökítő jelenetek egy része korábbi természetfilmek felvételeiből épült be a sorozatba – olyan alkotásokból, amelyeket a neves természetfilmes, Homoki-Nagy István készített. Ez praktikus megoldás volt, hiszen ezek a felvételek rengeteg időt igényeltek volna. 
A filmet 1967-ben kezdték vetíteni, és minden túlzás nélkül az egyik legismertebb magyar tévés klasszikus lett. Az adások után gyerekek százai indultak kirándulni, horgászni vagy csónakázni. Bánhidi Lászlóra pedig örökre ráragadt a Matula bácsi név. Gyakran így szólították meg az utcán, és olykor még horgászhely kiválasztásához is kértek tőle tanácsot. 

A sorozat generációk számára mutatta meg a Kis-Balaton varázslatos világát, miközben olyan időtálló értékeket közvetített, mint a kitartás, a barátság és a természet tisztelete. A Tüskevár története ma is arra emlékeztet minket, hogy a természet bölcsessége és szépsége mindenkit formál, aki nyitott szívvel közelít hozzá.